Ugrás a tartalomra
Egy éjszakai támadás kezdete nem éppen látványos. A katonák felkapják a felszerelésüket, és egyenként felkerekednek, a lehető leglassúbb iramban. A sötétben nem látni semmit a világon, legfeljebb az előttünk haladó lépteinek halk csoszogása hallatszik. A bakancsunk minden egyes lépéssel súlyosabb lesz, a gyomrunkat kemény kis gubóba szorítja a félelem. Arcunkon a veríték összevegyül a hajnali harmattal, és emlékezetünk sorra felidéz minden egyes meleg, kényelmes szobát, amelyben valaha is megfordultunk.
Mire kivilágosodik, már készségesen meghúzódunk bármelyik biztonságos zugban, ha mégoly kényelmetlen is, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy leroskadjunk az első nagyobb szikla mögé, ahol rágyújthatnánk egy cigarettára. De hát az ember, ugyebár, nem holmi gyáva féreg, így aztán elvánszorgunk a szikla mellett, és tudjuk, hogy ezt később még ezerszer is megbánjuk.
Kapcsolódó idézetek
-
Ha ők támadnak, mi is támadunk. Minden egyes pillanatban, mikor egyre keményebben visszatámadunk, a fény áttöri a fellegeket, és a világ szemei rád szegeződnek a távolban. A háború a világ, és a világ a háború. De minden fegyver mögött egy ember áll. Mi vagyunk azok az emberek. Túlbuzgóak és naivak, dicsőek és egyben bûnösök, legendák, de egyben elfeledettek vagyunk.
Battlefield c. videojáték
-
A háború olyan, mint valami meredek helyre való felkapaszkodás: a győzelem ott van a csúcson, így hát ők csak mennek, nem elmélkednek hiába az út elkerülhetetlen nehézségeiről, nem okoskodnak ravaszul. Tulajdon érzéseik háttérbe szorulnak, most az a fő, hogy elérjék a csúcsot bármi áron is! Meg-megcsúsznak, lezuhannak, elesnek, de megint felállnak, és mennek tovább. Az ördög se tudná megállítani őket! Beszakad a körmük, majdhogy el nem véreznek, de beveszik azt a magaslatot. Ha négykézláb is, de felmásznak a csúcsra!
Mihail Solohov
-
Minél feljebb hágunk a hegyre, annál jobban fel kell öltözni. De mint emberek, teljesen levetkőzünk egymás előtt, mire felérünk a csúcsra. Ha máshol nem, de ott fent a magasban mindenki csak önmaga tud lenni. A Földön akkora emberek járnak, hogy az ember nem lát tőlük. Ha ott vagyok a sziklafal oldalában, akkorának érzem magam, mint egy porszem. Ha jön egy vihar, még akkorának sem. Ez a valós méretünk.
-
A múlt emlékei váratlanul törnek az emberre. Nem lehet felkészülni a támadásaikra, nem tudjuk, hová ragadnak bennünket, csak abban reménykedhetünk, olyan helyre, ahová szívesen megyünk.
-
Egy helyen le kell vetnünk magunkat a hóba, hagyva, hogy a tank átguruljon felettünk, ahogy azt a kiképzésen tanították. A rémülettől tébolyultan a hóba préseljük magunkat. Nyikorgó, csattogó, morajló tonnák tízei vágtatnak át felettünk. A hideg acélpotroh a hátunkat súrolja, a lánctalpak közönyösen a fülünkbe susogják: ha most nem, akkor majd legközelebb. Soha többé nem leszel normális egy ilyen élmény után. Kezed-lábad remeg, a nyelved akadozik, a tekinteted réveteg. Nem akarod elhinni, hogy még élsz.
-
Egy nehéz mászás, különösen egy nehéz szólómászás kezdetén fölfokozottan tudatosul bennünk a hátunk mögött tátongó mélység. Szüntelenül érezzük vonzását, kielégíthetetlen étvágyát. Hallatlan szellemi erőfeszítést igényel, hogy ellenálljunk neki, egy pillanatra se merjünk lazítani. A szakadék sziréndala éberségre késztet minket, puhatolódzóvá, sutává, görcsössé teszi mozdulatainkat. A mászás előrehaladtával azonban egyre inkább megszokjuk a kitettséget, a végzet érintését, lassan elhisszük, hogy bízhatunk saját kezünkben, lábunkban, fejünkben. Megtanulunk az önfegyelmünkre hagyatkozni. Figyelmünk apránként annyira összpontosul, hogy már észre sem vesszük kidörzsölődött ujjperceinket, combunk sajgását, az állandó koncentráltság fenntartásának feszültségét. Révületszerû állapot fedi el az erőfeszítést, a mászás éberen megélt álommá szépül. Órák röppennek el, akár a percek. A hétköznapi létezés fölhalmozódott bûntudata és zavara - a lelkiismereti botlások, a kifizetetlen számlák, az elfuserált lehetőségek, a por a kanapé alatt, a kínzó családi bajok, a gének könyörtelen börtöne - átmenetileg feledésbe merül, kiszorítja gondolatainkból a világosan kirajzolódó, hatalmas cél és a pillanatnyi feladat komolysága.
Jon Krakauer
-
Sötétben tapogatózunk. Mindent megteszünk, hogy legyőzzük a gonoszt, különben elpusztít bennünket. Ha azonban az ember jelleme a sorsa, akkor ez a harc nem választás, hanem küldetés. Olykor ettől a súlyos tehertől mégis megbotlunk és felborul tudatunk törékeny rendje. Ekkor győzedelmeskedik bennünk a szörnyeteg és magányosan a szakadékba bámulunk az őrület groteszk vigyorgó ábrázatába.
-
Vajon nem pont ezt keressük, amikor megmászunk egy hegyet? Amikor a hegycsúcsokon és gerinceken futunk végig? Az érzést, hogy emberek vagyunk, parányiak és jelentéktelenek a világban, ahol a természet felfoghatatlan ereje vesz körül minket? Mint egy csecsemő, aki édesanyjához bújik, hogy védelmet keressen az ismeretlen és hatalmas világgal szemben. Harcolunk a győzelemért, vagy, ami ugyanaz, azért, hogy észrevétlenek maradjunk, hogy ne verjük fel álmából az óriást, a körülöttünk szunnyadó gigászokat, míg elérjük édesanyánk karját.
Kilian Jornet
-
Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük elölről az egész küzdelmet.
Edmonde Charles-Roux
-
Föl kell készülnünk az ellenfél támadásaira, képesnek kell lennünk arra, hogy a halál szemébe nézzünk, és akkor megvilágítja az utunkat.
Paulo Coelho