Ugrás a tartalomra
Egy nehéz mászás, különösen egy nehéz szólómászás kezdetén fölfokozottan tudatosul bennünk a hátunk mögött tátongó mélység. Szüntelenül érezzük vonzását, kielégíthetetlen étvágyát. Hallatlan szellemi erőfeszítést igényel, hogy ellenálljunk neki, egy pillanatra se merjünk lazítani. A szakadék sziréndala éberségre késztet minket, puhatolódzóvá, sutává, görcsössé teszi mozdulatainkat. A mászás előrehaladtával azonban egyre inkább megszokjuk a kitettséget, a végzet érintését, lassan elhisszük, hogy bízhatunk saját kezünkben, lábunkban, fejünkben. Megtanulunk az önfegyelmünkre hagyatkozni. Figyelmünk apránként annyira összpontosul, hogy már észre sem vesszük kidörzsölődött ujjperceinket, combunk sajgását, az állandó koncentráltság fenntartásának feszültségét. Révületszerû állapot fedi el az erőfeszítést, a mászás éberen megélt álommá szépül. Órák röppennek el, akár a percek. A hétköznapi létezés fölhalmozódott bûntudata és zavara - a lelkiismereti botlások, a kifizetetlen számlák, az elfuserált lehetőségek, a por a kanapé alatt, a kínzó családi bajok, a gének könyörtelen börtöne - átmenetileg feledésbe merül, kiszorítja gondolatainkból a világosan kirajzolódó, hatalmas cél és a pillanatnyi feladat komolysága.
Kapcsolódó idézetek
-
Az életünk olyan, mint egy utazás, sík területen sokáig túlságosan is egyenletes, könnyû és unalmas, a meredek emelkedőkön nagyon nehéz és kínos, de aztán a hegytetőn nagyszerû látvány tárul elénk, elragadtatást érzünk, a szemünk boldog könnyel telik meg, énekelni akarunk és azt szeretnénk, ha szárnyaink lennének! Majd pedig, mivel az ember nem maradhat ott, hanem folytatnia kell útját, ereszkedni kezdünk lefelé a túlsó oldalon, s annyira elfoglal bennünket az, hogy megvessük a lábunkat, hogy el is felejtjük, milyen élményben volt részünk odafenn a csúcson.
-
Álmodozunk, és szédülünk. Úgy érünk földet, hogy igazán el sem hisszük, hogy valaha lebegtünk. A fogadalmakat szétrágja a rozsda. Mégis újra kezdjük. Szívdobbanást érlelünk, kérés nélkül osztogatjuk. Elesünk. Egyedül legvégül mindig elesünk. Átlényegülünk. És valami ismeretlen oknál fogva, hiszünk. Nem bevallottan, de hiszünk.
Albert Tímea
-
A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni. (...) Megéri folytatni. És folytatni fogjuk, akkor is, ha tudjuk, hogy a lelkünk, bár örökkévaló, ebben a pillanatban az idő hálójának foglya, a maga lehetőségeivel és korlátaival.
Paulo Coelho
-
Nem lehet csak úgy egyszerûen kiseprûzni az emlékeket. Ott maradnak bennünk, a sötétben megbújva, a pillanatra várva, amikor lanyhul az éberségünk, s akkor sokszoros erővel törnek fel újra.
Guillaume Musso
-
Rohadtul nem komfortos átlépni a korlátainkat, olyan, mintha az ember lábai alól kifutna a talaj. Megszûnik a stabilitás, megkérdőjeleződik sok, biztosnak hitt alapköve az életünknek. A semmiben lebegünk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk az az, hogy megtanulnunk önmagunkba kapaszkodni. Elfogadjuk, hogy most ez egy nehéz helyzet, elfogadjuk, hogy szenvedünk. Nem söpörjük a szőnyeg alá. Piszkosul fáj, de a szívünk mélyén már sejtjük, sőt, tudjuk, hogy ezek az instabil momentumok fognak minket eljuttatni a következő szinthez. Hiszen nincs fent lent nélkül.
-
Az, hogy az ember mindig egy lépéssel előrébb járjon a szerelemben, folyamatos éberséget igényel. Ha valaki sikeres hódításra készül, minden mondatát jól meg kell gondolnia, minden gesztusra oda kell figyelnie, minden pillantásnál résen kell lennie. Más szóval, egy lépéssel előrébb járni kimerítő foglalatosság. De ha egy lépéssel hátrébb járunk? Ha hagyjuk, hogy elcsábítsanak minket? Nos, az olyan, mintha hátradőlve szopogatnánk a borunkat, és minden kérdésre gondolkozás nélkül rávágnánk azt, ami legelőször az eszünkbe jut.
Amor Towles
-
Néha könnyedén, gondtalanul és kötelmeinkről megfeledkezve cselekszünk ezt-azt, mintha szemlátomást minden akár fordítva is történhetne. Máskor viszont, más órán, semmi sem lehet másként, mint ahogy van, semmi sem könnyû és kötelességmentes, és minden lélegzetvételünket valamilyen súlyos, külső erő, sors irányítja.
Hermann Hesse
-
Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük elölről az egész küzdelmet.
Edmonde Charles-Roux
-
A hegymászás lépten-nyomon magaddal szembesít. Lehet, hogy beszélni már nem tudok odafönn, de bőven van alkalmam gondolkodni. A csúcson a szó szoros értelmében más perspektívák közé kerülök. Lenézve látom az életemet. Ami valóban fontos, az kiemelkedik, ami lényegtelen, az nem is látszik. Ezt a fajta tudást és látásmódot aztán haza lehet hozni.
-
Akármennyire is töprengtünk, belül a lelkünk tele van könnyûséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. De nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserû ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad. Ámbár ezt sem jól mondom. Akármilyen tetszetős hasonlat ez az ólom a hajófenékben, nem jó hasonlat. Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nehéz és keserû-e csakugyan, ami lefelé húz bennünket. Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás létezésünk alján, a második vagy legfeljebb a harmadik réteg alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehozunk, amit életre hívunk életünk anyagából.
Ottlik Géza