Egy hídon akkor kelünk át, mikor elérkezünk hozzá, azután felégetjük magunk után. Semmi sem jelzi, hogy ott jártunk, csak a füst szagának emléke és azé, hogy könnybe lábad a szemünk.

Kapcsolódó idézetek

1. Helyenként füstjeleket váltunk a magunkfajtákkal. Széttárt karokkal magunkra maradunk az úton, s láthatatlan könnyektől nedves porán nyammogunk. Kevés időt töltünk itt: néhány szó, néhány mondat, semmiség a csillagos ég alatt, csak ennyi a világ egyéb dolgai közt. Jean-Michel Maulpoix
2. Az élet át fog küldeni bennünket egy hídon, melyen korábban nem akartunk átkelni, de mikor végül kinyitjuk a szemünket a túloldalon, látjuk majd, hogy végül mégsem volt mitől félnünk.
3. Nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakad. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme. Thornton Niven Wilder
4. Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tûz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyûlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál.
5. Eljön az a pillanat, amikor már nem tudjuk kicsiholni magunkból a szerelem érzéseit. Csak a tragikum marad. Hogy valakiért vagy valamiért éljünk, elveszti az értelmét. Értelmet csak abban a gondolatban találunk, hogy meghaljunk valamiért. Albert Camus
6. A fájdalomnak idő kell, a halál pedig lerohan bennünket; min­den jel arra vall, hogy semmit sem érzünk. Csak a közelgése félelmetes. Michel de Montaigne
7. A haldoklás csak ritkán könnyû, bármit szeretnénk is gondolni róla. A testünk nem hajlandó küzdelem nélkül elengedni az életet: belekapaszkodik. Nem úgy halunk meg, hogy mondunk még néhány magvas gondolatot a bennünket könnyes szemmel körülálló családtagoknak, aztán kileheljük a lelkünket. Ha nem rángatózva, fuldokolva vagy köhögve múlunk el, és nem is kómában, akkor fokozatosan kell elsorvadnunk: a hús lassan elfogy a csontjainkról, a bőrünk és a szemünk sötétsárga színûvé válik, ha a májunk is felmondja a szolgálatot, aztán a hangunk elfogy, míg aztán a véghez közeledve már annyi erőnk sem marad, hogy kinyissuk a szemünket; mozdulatlanul fekszünk halálos ágyunkon. Egyedül ziháló lélegzetünk árulkodik arról, hogy még élünk. Henry Marsh
8. Az életben az egyik legnehezebb dolog azt megtanulni, hogy melyik hídon keljünk át és melyiket égessük fel magunk mögött.
9. Semmi sem éget úgy, mint a hideg. De csak egy ideig. Mert nemsokára az ember belsejébe hatol, elkezdi elborítani, és rövidesen nem marad ereje, hogy küzdjön ellene. Könnyebb leülni, vagy lefeküdni aludni. Azt mondják, a vége felé nem érzünk fájdalmat. Az áldozat először elgyengül, elálmosodik, és minden halványulni kezd. Ezután pedig olyan, mintha tengernyi meleg tejbe merülnénk. Mondhatni békés. George R. R. Martin
10. Álmodozunk, és szédülünk. Úgy érünk földet, hogy igazán el sem hisszük, hogy valaha lebegtünk. A fogadalmakat szétrágja a rozsda. Mégis újra kezdjük. Szívdobbanást érlelünk, kérés nélkül osztogatjuk. Elesünk. Egyedül legvégül mindig elesünk. Átlényegülünk. És valami ismeretlen oknál fogva, hiszünk. Nem bevallottan, de hiszünk. Albert Tímea