Egyikük bambuszkerítéses magános otthonában kuksolt, s keserûségét a szélbe zokogta. A másik begóniás udvarán üldögélt, s fájdalmát a holdra sóhajtotta fel. S noha testileg távol, szívükben egymással voltak.

Kapcsolódó idézetek

1. A semmibe bámult, és éreztem, ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és csak ültünk együtt a verandán; mint két elveszett, szerencsétlen ember. Sharon Creech
2. A szomorúság olyan fal, amely elválaszt két kertet. Kahlil Gibran
3. Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. (...) Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett. Cecelia Ahern
4. Már nem tudtak beszélni, nem is néztek egymásra, de a ki nem mondott szavak oly mámorító boldogsággal töltötték el őket, hogy öntudatlanul egymáshoz hajoltak, legyőzhetetlen vágytól ûzve, ahogy az illattól duzzadó virágok hajolnak össze forró éjszakákon, ahogy a fák - melyeket beragyog a hold fénye - borulnak álmukban a csobogó patak fölé csendes tavaszi éjeken, miközben a még távoli nappalról, a napfényről álmodoznak epekedve. Wladyslaw Stanislaw Reymont
5. A holdfényben csókolóztak - vágyakozástól, félelemtől kétségbeesetten, könnyeik összefolytak, de azután a világ is lassan eltûnt körülöttük. Alice Katherine Applegate
6. Valaha régen igaz volt halálod. Szakadásig fájt az üszkösödött seb szívemen - de most árnyként bolyongok kettős halálunk holdjai között. Beney Zsuzsa
7. "Magának könnyû, maga egyedül van" - mondta Hasse. Volt ebben némi igazság: aki magányosan élt, azt nem lehetett otthagyni. De olykor este összedőlt az egész mesterséges építmény, az élet panaszos és hajszolt zeneként vijjogott fel, vad vágyak, féktelen kívánságok, borongások örvényévé lett, s a reménységé, hogy kitépjük magunkat ebből az értelmetlen tébolyból, ebből az örökösen nyekergő ostoba verkliszóból, akármi lesz is azután... van-e még egyáltalán valami a magányon kívül? Becsuktam az ablakot. Nem, semmi nincs! A többihez nincs elég talaj a lábunk alatt. Erich Maria Remarque
8. Fájós szomorúság szorongatta szíve fölött a bordáit. Sírás környékezte, könnyülést, oldódást ígérő sírás. Ez az ember megérdemel engem - súgta magának hangtalanul. (...) Csak amikor megérezte, hogy könnyek szivárognak a szeme sarkából, könnyebbült meg a torkában keseredő boldogságtól. Szilvási Lajos
9. Láttam a holdat, a napot az égen, Láttam a könnyeket az Õ szemében, Láttam az arcát, ahogyan elrohant, Lassan megértettem miért boldogtalan. Edda
10. És leplezetlenül sírni kezdett... de nem a boldogságtól, amit valószínûleg mindenki feltételezett róla. Hanem az ürességtől, amely belülről emésztette. Mert bármennyire is csodálatos volt az, ami vele történt, üresnek tûnt a számára. A párja nélkül, akivel megoszthatná életét, úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltûnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában. Lélegzett, belül azonban halott volt. J. R. Ward