Egyre fakóbb arccal gondolunk rá, amikor még ölelkezve feküdtünk ringatózva a felhők között, meg az egészre, amit azóta a pusztulás csinál.

Kapcsolódó idézetek

1. Olyan érzés volt, mint a régi szép időkben, de közénk állt és elválasztott minket egy nagy kupac, a kimondatlan minden, amit magunk közé, a szőnyeg alá söpörtünk, s olyan magasra tornyosult, hogy már szinte az arcát nem láttam tőle. Cecelia Ahern
2. A veszteség szétszaggat minket.
3. Megosztottuk egymással az álmainkat, és rengeteg tervünk volt. (...) Ma már úgy érzem, mintha egy rossz, de múló álom lett volna. Hogyan lehetséges, hogy két ember egymásba szeret, s olyan sok mindent megosztanak egymással, aztán ez az egész szinte egyetlen éjszaka szertefoszlik.
4. Mikor már telek hava halmozódik a szívben s az évekkel mindinkább magunkra hasonlítunk, csak felszínes pillantást vetünk arra a lényre, ki idegenül-bántón mered ránk a tükörből.
5. Fölöttünk csak úgy kél, bukik A Nap s a napok is úgy múlnak, Szivek bénulnak s megujulnak S csak mi nem látjuk egymás arcát. Ady Endre
6. Idelent madarak vacognak, deres csönd dermedt ágra ül, mesék csodái összerogynak... és szívünk egyre nehezül.
7. A feje tetejére állt minden. A rossz a jó helyére telepedett, mi pedig megvakultunk, és már azt sem látjuk, mi a különbség a kettő között. Dean Ray Koontz
8. Emléke visszacsillog, s olykor arcomra tûz, arcomra, mely fakó s elmúlt évekbe néz. Dsida Jenő
9. Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő egyenesen és egyértelmüen. Pilinszky János
10. Minél távolabb vagyunk az otthonunktól, annál többet gondolunk rá. A nap melegére sem akkor emlékezünk, mikor éppen süt, hanem akkor, ha nagy sötét felhők járnak felettünk.