Idelent madarak vacognak, deres csönd dermedt ágra ül, mesék csodái összerogynak... és szívünk egyre nehezül.

Kapcsolódó idézetek

1. Eltört a nyárnak hegedûje. Melegje elfogyott a Napnak. Szívünkre csend, fészkünkre gond száll S ajtót nyitunk a téli fagynak. Móra László
2. Telnek a napok, és velük együtt fogy a boldogság. Gerlóczy Márton
3. Itt hagytál, mint levél az ágat, Erdőt a vándormadarak, Elvitted mosolyod sugarát És szívem árva, bús maradt. Reviczky Gyula
4. Õszi szellő fejünk felett sír, zokog, Az égbolton sötét felhő gomolyog. A felhőből sûrûn esik az eső, Mintha sírna, hogy elmúlt a jó idő.
5. A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront rá! Alexandre Dumas
6. A ragyogó fák a hûvös levegőben állnak, Elvesztik a színeiket, mintha elrejtenék magukat. Épp mint én, aki fél a melegségtől, Távol tartom magam mindentől, ami a remény felé vezet. Hamaszaki Ajumi
7. Õsz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet. Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél, Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél.
8. A nappalok mind rövidebbek, Jön a tél csendesen, Átokvert lélek, fagyos szélvész Sír a kéményeken, Ökör, szamár, ló összebújva, A széllel versenyt ordít, Az ember búsan gondba mélyed, S a tûz mellé huzódik. Vasile Alecsandri
9. Hagyományunkból hiányzik a humor. A kacagás. Az önfeledt derû. Lelkünk a bajokra van hangolódva. A gyászra, a szenvedésre, a komor tragédiákra. A gyûlöletre, a bosszúra, a keserûségre. Újabban pedig a száraz, rideg, okoskodó, szívtelen, józan észre. Müller Péter
10. A mesék szép lassan elfogynak már, S a sárgult lapok mind kihullnak sorra. Nézd, a rajzolt ember a földre leszáll, Nem is gondol a távolra! De a csillagképeket Akkor ki érinti meg? Nézd, aki lent van, lassan már Csak a morzsákért tipeg, Ó, már a galambok se repülnek. Mi van, már a galambok se repülnek? (...) Hát hogy repülnék én, kinek szárnyai soha-soha nem nőttek? Zorán