Dsida Jenő

A lelkemben sok melódia csak felhangoló kézre vár. Mennyi színes szép szimfónia, eljátszatlanul hagyni kár.

Van, aki elmegy, van, aki itt marad.

Szerettem volna adni, de nem volt: mit. - Szerettem volna kapni, de nem volt: kitől.

Menni kellene házról házra, városról városra, mint egy izzadt, fáradt, fanatikus csavargó. (...) És rekedt hangon, félig sírva, kiabálni minden ablak alatt: Szakadt lelket foltozni, foltozni! tört szíveket drótozni, drótozni!

Mit csináljak? Két szemem álmatlan sötétbe néz. Sírva mondom: Édesem! S bénán visszahull a kéz.

A horizont ma ködökbe vesző, s a nagy világ egyetlen csöndes hómező.

Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.

Valami volt.

Valami nagy, elérhetetlen szerelem ködlik a mezők felett, elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás a boldogság után.

Miért nincs más rajtad kivül szememben ebből a világból, mely elsötétül és kihül?

Fakó fényképpel nézek egyre szembe, ahogy az íróasztalnál ülök. Mi minden jut egy képről az eszembe, láttán borongok és felderülök.

A bús felejtés diadalt arat az ember legszebb álmain s szerelmén s mit emlékünkbe könny és vér marat, fakul a Szín az évek sárga selymén.

Ezentúl immár célja van, hogy élj: Hirdesd testvéreidnek messzehangzó igével, hogy csak az marad alul, ki önmagát elejti és lehull.

A harcot becsületesen fel kell venni, az úton becsületesen végig kell menni, a szerepet becsületesen el kell játszani, keményen és tekintet nélkül.

Csend van, amikor megállsz, csendje hótömbnek, jéglemeznek. Tisztán hallod, amint most üvegszívem szirmai töredeznek.

Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja, mondd, mi célja van szerelemnek itt és másfelé bárhol?

Virág vagyok a zordon, ében- fekete idők belsejében, fekete álmok erdejében virág, csak egy a millió közt, százezer álomból egy álom, melynek értelmét nem találod, melynek értelmét nem találom.

Én vagyok a Te távoli társad és örökös barátod, kinek kezét sose fogod meg s igazi arcát sose látod.

Olyan jó hozzád dörgölődni a szomorúságommal, beleszédülni lelked melegébe s édesen szundikálni.

Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány. Akkor megálltam kinyújtott karral, mint világtalan kéregető s utánad tapogattam. Milyen voltál és milyen volt a hangod? hogyan néztél rám és hogyan szerettél? - jaj, elfeledtem.