Az embernek saját maguknak kell megtalálniuk az utat az erdőben azoknak a kétes, zavaros térképfoszlányoknak a segítségével, amelyekbe betekerve születtek, vagy amelyeket útközben találnak itt vagy ott. Ezért van az, hogy mindannyian bolyongunk. Körbe-körbe járunk. Mellébeszélünk. Öntudatlanul is egymásba botlunk és azután elveszítjük egymást a sötétben, ahol az égi fénynek még távoli derengése sem látszik.

Kapcsolódó idézetek

1. Az erdő nem hasonlít semmilyen más helyre. Először is térbeli. A fái körülvesznek, föléd tornyosulnak, minden oldalról rád nyomulnak. Az erdő elzárja a kilátást, elveszítesz minden tájékozódási pontot. Kicsinek, zavartnak és sebezhetőnek érzed magad, akár egy kisgyerek, aki furcsa lábak közé keveredett. Sivatagban vagy prérin állva tudod, hogy egy nagy helyen vagy. Az erdőben csak érzed. Hatalmas, jellegtelen semmi. És él. Bill Bryson
2. Előfordul, hogy néha az ember úgy vész el a kétségbeesés erdejében, hogy egy darabig észre sem veszi: eltévedt. Ameddig csak lehet, győzködi magát, hogy csak néhány lépésnyire tért le az ösvényről, bármikor visszatalálhat rá. Aztán újra és újra leszáll az éj, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Ekkor már be kell ismernie: olyan messze kóborolt a kijelölt úttól, hogy már azt sem tudja, melyik irányban kel fel a nap. Elizabeth M. Gilbert
3. A legtöbb út valahogy ismerősnek tûnik. De voltaképp nem is az a rendeltetésünk, hogy ismerjük az utakat. Épp az a rendeltetésünk, hogy ne ismerjük őket. Nem azért születünk, hogy válaszokra leljünk, hanem hogy kérdéseket tegyünk fel. Az ember úgyszólván valami örökös sötétben tapogatózik, és csak ha nagyon szerencsés, akkor pillant meg néha egy-egy felvillanó fénysugárt. És csak nagy merészség vagy kitartás vagy ostobaság, avagy leginkább mindezek árán hagyhat olykor maga is egy-egy jelet! Robert Seethaler
4. Ha egy sötét erdőtől félsz, bele kell menni a sötét erdőbe. A félelemmel szembesülni kell. Ez tényleg használ valamit. Mert, mint mondják, az ember a saját képzeteitől fél. Müller Péter
5. Itt vagyunk mi, mindannyian alapvetően magányos, önálló élőlények, keringve egymás körül, keresve a legcsekélyebb nyomát is a valódi kapcsolatnak. Néhányszor rossz helyen keresgélnek, néhányan csak feladják a reményt, mert magukban azt gondolják, "Nincs ott kint senki, aki rám vár", de mindannyian próbálkozunk, újra meg újra. Mert néha-néha, olykor-olykor, két ember találkozik és ott az a szikra.
6. Az emberek közötti kapcsolatok hálózata olyan, mint a sûrû erdő. (...) Ösvények nyílnak bennük, egyik a másik után, ösvények, amelyek ismeretlenek maradnak mások számára, csak azoknak nyílnak meg, akik véletlenül odakeveredtek. Riikka Pulkkinen
7. Az élet hasonlatos az erdőhöz; néha összezavarodunk, és nem tudjuk, mitévők legyünk. De ha megosztjuk élményeinket és tapasztalatainkat, utunk már nem is tûnik olyan rossznak, és néha rátalálunk a jobb ösvényekre és jobb utakra. Adam J. Jackson
8. Az utazónak meg kell kérdenie: "Jó úton járok?" Számos út hosszú és kanyargós, tele olyanokkal, kik eltévelyedtek. Egyenesen haladnak saját útjukon, a sors vezetésével, s nem egy helyet keresnek, hanem egy rokon lelket. Mások összeállnak, s biztonságra lelnek egymás karjaiban. Egyesek eltávolodnak a csapástól, hogy elkerüljék a kísértés ösvényét. Ám azok, kik túlságosan a lábuk elé néznek, nem veszik észre, hova jutottak, és gyakran túlságosan meglepi őket a célállomás.
9. Aki teremt, nem követheti a jól kitaposott ösvényt. Fel kell kutatnia a saját útját, magának kell keresgélnie az élet dzsungelében. Egyedül kell mennie. Osho
10. Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet. Gárdonyi Géza