Ugrás a tartalomra
Gyerekként úgy képzeljük, hogy a barátaink sosem halhatnak meg, hogy akiket ismerünk és szeretünk, örökre velünk maradnak. Aztán az élet fityiszt mutat, mégpedig olyan hirtelen és olyan egyszerûen, hogy onnantól kezdve meg azon gondolkozunk, vajon a családtagjaink és barátaink közül megéri-e bárki is épségben a holnapot.
Kapcsolódó idézetek
-
Amíg ifjak vagyunk még, a világ véleménye szerint élünk, és fontosabb számunkra a másokkal, mint saját magunkkal való jó viszony. De mihelyt az öregkort elértük, már jóval kevésbé látjuk érdekesnek az idegent, és semmi sem foglalkoztat annyira, mint épp saját magunk, akit nélkülözni kell már nemsokára.
-
Mikor az ember fiatal, van egy elképzelése arról, milyen lesz majd idősebb korában. Hogy többé nem érez majd félelmet, és mindig tudni fogja, hogyan cselekedjen helyesen. (...) Aztán annyi idős lesz, amennyi én vagyok most, és rájön, hogy néhány értékes leckétől eltekintve ugyanúgy fél, és továbbra is rengeteg hibát elkövet. Végül is, mindannyian emberek vagyunk.
-
A születésünk pillanatától kezdve ketyeg az óra. Eljutunk az élet különböző szakaszaiba - először gyerekek vagyunk, azután felnőttek leszünk, munkába állunk, családot alapítunk, aztán egyesek megöregszenek, mások nem -, és egész idő alatt ketyeg az óra. Az ember néha megijed valamitől, történik vele valami, ami az órára emlékezteti. Talán rákos lesz, vagy meghal az egyik barátja. (...) Ilyenkor eszünkbe jut, hogy halandók vagyunk, és bármelyik pillanatban kiránthatják a lábunk alól a szőnyeget. Szerintem az emberek többsége nem fogja fel, milyen törékeny az élet.
J. D. Barker
-
Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
-
Egy kis képzelőerővel mindig találhatunk valamit, amin aggódhatunk. Egy gyerek aggódhat azon, hogy húsz év múlva nem lesznek barátai. Egy dohányos azon, hogy negyvenévesen meghal rákban. Egy egyetemista azon, hogy ötven év múlva nem lesz elég nyugdíja. (...) Ezek a jövők azonban nem léteznek. Csak kitaláltuk, kikalkuláltuk, elképzeltük őket. Csak az itt és most van, amikor a korábbi félelmeink és reményeink beteljesülnek vagy sem. De hogy vethet valami, ami nem is létezik, ilyen hosszú árnyékot arra, ami van?
Roland Paulsen
-
Azt mondják, hogy ha az élet a vége felé közeledik már, hátralevő rövid utolsó része, ha mindenki más előtt értéktelennek is látszik, drágább a tulajdonosának, mint az előző évek mind, bár rég elhalt öreg barátok emlékezete fûződik is hozzájuk, sőt fiataloké, - talán gyermekeké is, akik elszakadtak tőlünk és oly tökéletesen felejtettek el minket, mintha szintén meghaltak volna.
Charles Dickens
-
Az élet más. Sosem olyan, mint amilyennek képzeljük, és nem is olyan, mint amilyennek megéljük. (...) Ha jobbnak éljük meg, mint amilyen, akkor majd kijózanít egy váratlan pillanatban. Ha rosszabbnak, arra ébredünk, hogy az sem tart örökké. Vagy ha mégis, azt már nem érjük meg.
Bolgár György
-
Amíg fiatalok vagyunk, sokáig azt mondogatjuk magunkban, az élet igazából majd csak később kezdődik. Egy nap aztán azon vesszük észre magunkat, hogy az a "később" már el is múlt.
Francois Lelord
-
Gyermekkorunkban úgy hittük, ha majd felnövünk, többé nem leszünk sebezhetőek. De hát... élni annyi, mint sebezhetőnek lenni.
-
A halál gyakran figyelmeztetés nélkül csap le. Lehetünk egészségesek, élvezhetünk finom ételeket a barátainkkal, miközben mégis az utolsó perceinket éljük. Hátrahagyjuk a barátainkat, félbevágott beszélgetésünket, megmaradt ételünket, befejezetlen terveinket.
Matthieu Ricard