Ugrás a tartalomra
Ha az ember elhagyja a városok védett és higiénikus világát és nekivág a hegyeknek, sorozatos és szakaszos átalakuláson esik át - amolyan lassú ereszkedés a nyomorba -, és minden alkalommal olyan, mintha először csinálná. Az első nap végére meglehetősen mocskos lesz; a második nap végére undorítóan mocskos; a harmadikra nem érdekli; a negyedikre elfelejti, hogy milyen az, amikor nem ilyen. Az éhség is meghatározott sémát követ. Az első este az ember epekedik a vacsorára szánt tésztáért; a másodikon epekedik, de szeretné, ha nem tészta lenne; a harmadikon nem kér tésztát, de tudja, hogy enni kell; a negyediken semmi étvágya nincs, de eszik, mert este enni kell. Nem tudom megmagyarázni, de furcsán kellemes.
Kapcsolódó idézetek
-
Köztudott, hogy az agy megtréfálja az embert a hegyek közt a napsütésben. Megváltozik a perspektíva, gyengül az ítélőképesség. Idefent szokatlanul viselkedett az ember. A világ tetején, távol mindentől. Tekintete újra elsiklott a sziklás csúcsok felett; azon kapta magát, hogy hamisítatlan boldogság járja át amiatt, hogy magasan jár. Az ember alapvető vágya, hogy felemelkedjen és hódítson. Aztán azonnal a következő csúcsot keresi; a következő kihívást.
Sophie Kinsella
-
Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség.
Márai Sándor
-
A távolság teljesen mást jelent, ha az ember gyalog vág neki a világnak. Az egy kilométer hosszú lesz, a kettő szó szerint tekintélyes, a tíz óriási, az 50 pedig már az elképzelhetetlen határát súrolja. Rájövünk, hogy a világ tágasságát csak a túrázók kis közössége ismeri. A bolygólépték a mi kis titkunk.
Az élet is takarosan egyszerûvé csupaszodik. Az idő elveszíti minden jelentőségét. Ha besötétedik, az ember lefekszik, ha megint kivilágosodik, felkel, minden más csak a kettő közti átmenet. Csodálatos.
Bill Bryson
-
Az emberekben él a vágy, hogy bejárják a földet. Mászunk, járunk, aztán futunk, mindezt azért, hogy egyre messzebb kerüljünk attól a helytől, ahonnan jöttünk: otthonról. Tapasztalatból tudom, milyen csodálatos érzés, amikor megváltozik a környezetünk, és most azt is tudom, hogy otthon maradni, hagyni másokat elmenni, maga is egy fantasztikus utazás. Mert amikor elengedünk valamit, helyet teremtünk valami egészen másnak (...), valaminek, amit nem vártunk (...), valaminek, amitől az otthonunk váratlan kalandnak tûnik, utazásnak, ahol minden sarkon új kincsek várnak, ahol a világ a teljes bonyolultságában eljön a lakásunkba, mert a végén az erő nem csak azokkal van, akik elmennek, de benne van abban is, amit maguk után hagynak.
-
Az életünk olyan, mint egy utazás, sík területen sokáig túlságosan is egyenletes, könnyû és unalmas, a meredek emelkedőkön nagyon nehéz és kínos, de aztán a hegytetőn nagyszerû látvány tárul elénk, elragadtatást érzünk, a szemünk boldog könnyel telik meg, énekelni akarunk és azt szeretnénk, ha szárnyaink lennének! Majd pedig, mivel az ember nem maradhat ott, hanem folytatnia kell útját, ereszkedni kezdünk lefelé a túlsó oldalon, s annyira elfoglal bennünket az, hogy megvessük a lábunkat, hogy el is felejtjük, milyen élményben volt részünk odafenn a csúcson.
-
Ahhoz, hogy megismerjünk valamit, el kell veszítenünk.
Mindenki letér a belső világába, belső terébe vezető útról, és lassanként éhezni, sóvárogni kezd utána. Éhség támad benne, szomjúságot érez. Hívás érkezik legbensőbb énjétől, hogy térjen haza, és az egyén utazni kezd. Ezt jelenti keresőnek lenni. Visszatérés abba a meleg, belső térbe, amelyet egy napon elhagytunk. Nem szerzel vele semmi újat. Olyasmit szerzel vele, ami mindig is ott volt, most mégis nagy nyereség lesz, mert végre először látni fogod, mi is az. Amikor utoljára abban a térben voltál, magától értetődőnek tekintetted.
Osho
-
Valami olyasmi... az idegesség, mint a szomjúság. Vagy, mintha fázik az ember, s nem tud sehol meleget találni. Vagy mint az álmatlanság. Vagy mint az éhség. Nem tudom. Néha napokra nem érzek semmit, mintha meglapulna valahol. Aztán, váratlanul, kitör.
Márai Sándor
-
Tudom, mit jelent a legteljesebb nyomorban élni, mit jelent éhezni, fázni és így tovább. (...) Nem jelent semmit vagy csak igen keveset. Az ember hozzászokik, és ha némi önuralommal rendelkezik, végül már nevet rajta.
-
Az emberek folyton utaznak, egyik helyről a másikra, azzal az elvárással, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is jól fogják ott magukat érezni, csak amiatt, hogy egy másik helyén vannak a Földnek; ahelyett, hogy a saját belső tájaikat járnák be, aminél izgalmasabb és érdekesebb utazás nincs a világon. Kívül keresik azokat az élményeket, amikre csak belül találhatnának. Nincs szükségem arra, hogy máshová menjek, ha jól akarom magam érezni. Nem vonz egyetlen gyönyörû épület sem, ha melletted lehetek. Magamon kívül csak egy érdekesebb felfedeznivalót tudok: téged.
Ara Rauch
-
Ha egyedül barangolsz a sötét erdőben, másnak látod a világot, máshogyan gondolkodsz, kicserélődsz, más emberré válsz. Ha békére vágysz, lelki nyugalomra lelsz, ha nyomasztó tespedtségtől sorvadsz, lázadó szellem száll meg, ha feledni akarsz, felejtesz, ha emlékezni, emlékezel. Ha sírni akarsz, úgy, hogy senki se lásson, veled együtt sírnak a fák, ha nevetni akarsz, veled együtt mosolyog a hold.
Dörnyei Kálmán