Ugrás a tartalomra
Ha igazán tudni akarjuk, hogy a lelkük mélyén mit gondolnak az emberek arról az épített közegről, ahol élni kényszerítik őket, elég megnézni a reakcióikat, amikor döntés születik arról, hogy felrobbantják az egyik olyan beton szalagházat, amely a hatvanas években épült a külvárosban: nagyon tiszta és nagyon durva örömpillanatok ezek, ahhoz a megrészegült örömhöz hasonlók, amelyet nem remélt szabaduláskor érez az ember. Az efféle helyeken rossz, embertelen, ellenséges szellem uralkodik; egy kimerítő, kegyetlen, állandó gyorsulásban lévő fogaskerék fárasztó hangulata lengi be őket; a lelke mélyén mindenki érzi ezt, és az elpusztításáról ábrándozik.
Kapcsolódó idézetek
-
Miből építkezik az ember, amikor úgy érzi, romokban hever körülötte a világ? Az általa belátható környék, a végiggondolható gondolatok, a megélhető érzelmek. Arra gondol, hogy talán mégis akar tőle valamit az élet, ha eddig meghagyta. S elkezdi magát újraépíteni. Megkeresi az első téglákat, leveri róluk a régi, töredezett habarcsot, óvó kézzel végigsimítja valamennyit. Új kötőanyagot kever. Előtte gondosan alapot ás, mélyebbet az előzőnél, mindent többször is megmér. Ezúttal nem olyan felszínes, mint először volt, most már tudja, hogy sokszor századmillimétereken múlhat a siker.
Nagy István Attila
-
Mindenkiben van belül egy gyémánt, ami az embert emberré teszi. Ezt mostanában nagyon betakarjuk. Van, aki függönnyel, lepedővel, de van, aki fával, pajzzsal, és van, aki betonba ágyazza, és azt hiszi, nem lehet onnan kirobbantani. De ez nem így van: a burkot vagy szépen, lassan lehántolgatja az ember, vagy egyszer éri egy olyan hatás, amitől leomlanak a falak.
Schäffer Erzsébet
-
Mikor jó, akkor az élet olyan, mint egy száguldó országút. Rohanva szaladnak el látóterünkből a kellemes pillanatok gyönyörködtető épületei, a fantáziánk szülte ábrándvárosok, a pihenés ligetei, még a hétköznapok aszfaltszürkesége sem zavar. Viszont ha rossz, akár egy rohadt létra. Az ember csak kapaszkodik rajta, és nem tudja pontosan, hogy most lefelé mászik, vagy felfelé. De a leghosszabb országút, és a legrohadtabb létra is véget ér valahol.
-
Ez egy papírváros. (...) Nézd csak meg azokat a zsákutcákat, a magukba visszaforduló utakat, a házakat, amiket mintha csak azért építettek volna, hogy majd szétessenek. Az embereket, akik a papírházaikban élnek, és a jövőt tüzelik el, hogy melegen tartsák magukat.
John Green
-
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy érzi, egész biztosan összeomlik a világ, mert az lehetetlen, hogy csak úgy álljon közömbösen, és hagyja megtörténni azt, aminek nem lenne szabad megtörténnie, mert annyira igazságtalan, megalázó, vagy kegyetlen. Persze hiába várjuk szorosra zárt szemmel, behúzott nyakkal a robajt, a csörömpölést, a föld remegését, mert amikor felnézünk, minden változatlan: a környező házak nem dőltek össze, az utak, hidak nem omlottak be, az autók színes-fényes áradata szakadatlanul zubog tovább, és az emberek, mint a hangyák, tovább rohangálnak, életük kis csapásait követve. Mintha mi sem történt volna. Néha az ilyen világvég-érzéshez nem is kell, hogy valami szörnyû tragédia történjen. Néha elég egy mondat.
-
Néha úgy érzi az ember, hogy túl gyorsan peregnek a dolgok körülötte. Annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy előre tekintsünk, hogy meg sem állunk élvezni a pillanatot. Egyik nap suhan el a másik után. Az egész élet egy masszává mosódik össze. És gyakran valami nagy sorscsapás kell ahhoz, hogy a jelenre figyeljünk. Akkor aztán fölébredünk, és rájövünk, milyen marhaságokat csináltunk. De már késő, a kocka el van vetve.
Bill Watterson
-
A fizikai börtönnél szörnyûbb a belső börtön, a lelki börtön. Mi a jobb: élni teljes erővel, kipróbálni magamat ebben is és abban is, bátran elébe menni az új megtapasztalásának, a veszélyeknek és a kalandoknak, nem félve a nehézségektől, legyőzve a lehetőségeim határait, keresztülmenni megpróbáltatásokon, városokon és országokon, győzelmeken és vereségeken, szomorúságokon és örömökön - vagy pedig egész életen át húzni magunk után egy unalmassá vált munka igáját, vonszolni egy nyomorúságos létet, azzal az egyetlen gondolattal, hogy "bárcsak ne történne semmi", nehogy összedőljön ez a szánalmas kis világ amiatt, mert a lelkem fél élni?
-
Miért teltek el azok a napok olyan gyorsan? Miért nem lehet lelassítani az időt, amikor boldogok vagyunk? A szenvedés, a fájdalom az idő végtelen folyamát kikristályosítja, szilárd elemeire bontja, és mintha minden másodperc egyetlen szilánkká válna, külön-külön érezzük mindegyiknek a hegyét, ahogy megkarcol, vagy belénk fúródik. A boldogság hullámai lágyan ölelnek körül minket, és hiába emelnénk gátat, elfolynak, eltûnnek a múltba.
-
Nem álmodozhatunk többé beton-paradicsomokról, ahol gépzenére andalog az akkordmunka utáni szabadidőben egy félhülyére civilizált, képes újságok mûveltségi szintjére nevelt, családokban is elbújtatott önkéntes titkos rendőrök által ellenőrzött és megfélemlített, igazi és bátor élvezetekre képtelen, szórakozásra örökké éhes, félmûvelt, indulatait olcsó bódítószerekkel közömbösítő társadalom.
Márai Sándor
-
Azt hitte, az élet egyenes vonal, százszázalékos igazsággal kikövezve. Nem akarta tudomásul venni, hogy a világ rozsdás szerkezet, az élet érelmeszesedéses, elhasznált test, teli hibával, teli zörgő alvázakkal, minden kereke lötyög, srófjai kiesnek, vagy pedig úgy be vannak dagadva, hogy meg se lehet mozdítani őket. Az erek betegek, a beidegzés hibás, az izmok elvesztették rugékonyságukat, az agyrendszer úgy össze van gabalyítva, hogy kicsomózhatatlan. Időnként jön egy külső erő, mely lök egyet a sorson, jön egy kíméletlen erőszak, mely átgázol az akadályokon.