Halottaink nem az emlékezetünkben élnek tovább. Ha valahol, akkor a szokásainkban, a mozdulatainkban. De ha átveszik az irányítást, akkor baj van. Helyettük is élni, az önbecsapás. Fölösleges, buta, céltalan dolog. Beteges önkínzás.

Kapcsolódó idézetek

1. Mi, az öngyilkosság túlélői tisztában vagyunk azzal, hogy fájdalmat okoztak nekünk. Saját szeretteink rendkívüli árulással becsaptak bennünket. A haragtartásnak azonban nincs értelme, és bosszút sem állhatunk. Szeretteink már bosszút álltak saját magukon. Így tehát áldozatokként gyászoljuk őket, és megbocsátjuk nekik mindazt a rosszat, amit saját maguknak és nekünk okoztak.
2. A sorscsapások felett nincs hatalmunk. Muszáj elviselnünk, ami történt, bármilyen nehéz. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem gyûlöljük meg az életet, különösen nem a mások boldogságát azért, mert a miénk elveszett. Kornis Mihály
3. Minek rendezünk temetést? Õ már úgysem láthatja ezt a felhajtást. Magunknak rendezzük, magunkat dobjuk bele abba a sírba, nem is a halottat. Hartay Csaba
4. Ami halott, ne lehessen annyival erősebb, mint az élő. Meg kell tanulnunk feledni a múltat, saját életünket élni saját időnkben.
5. Bele kell egyezni a halálba, és elsősorban nem a saját halálunkba, hanem abba, hogy az ember meghal. Ha úgy halunk meg, hogy előtte nem egyeztünk bele, a halálunk nem a sajátunk lesz, hanem rajtunk kívül álló, független esemény.
6. Amin túllépünk, annak meg kell halni bennünk. Csak utána lehet "föltámadni" - új életet kezdeni. Müller Péter
7. Lehet, hogy amikor az élet rövidségére panaszkodunk, voltaképp becsapjuk magunkat. Mivel élettartamunkat nem áll módunkban megváltoztatni, az élet rövidségéből fakadó tragédiákról nem mi tehetünk. Nehezebb beismerni, hogy felelősségünk abban áll, miként használjuk ki a nekünk jutó időmennyiséget. Talán le kellene szoknunk a "bárcsak több időm jutna rá" gondolatáról, s helyette azon kellene morfondíroznunk: "hogyan tölthettem volna el hasznosabban a rám kiszabott időt?".
8. Kényes dolog a gyász. Ha nem törődünk vele, magától elmúlik, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban csapjon le ránk. Ha viszont hagyjuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk, és az életünk részévé váljon, vérszemet kap, és örökre a nyakunkon marad. Legokosabb, ha úgy kezeljük, mint egy látogatót. Betessékeljük, megvendégeljük, aztán útjára bocsátjuk.
9. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
10. A halál gyakran figyelmeztetés nélkül csap le. Lehetünk egészségesek, élvezhetünk finom ételeket a barátainkkal, miközben mégis az utolsó perceinket éljük. Hátrahagyjuk a barátainkat, félbevágott beszélgetésünket, megmaradt ételünket, befejezetlen terveinket. Matthieu Ricard