Ugrás a tartalomra
Harcolhatunk foggal-körömmel olyan javakért, amiket később egyetlen pillanat alatt bármikor elvehetnek majd tőlünk. Ugyanez áll mindenre, amit - bár épp ugyanilyen bizonytalanok - szeretünk a "magunkénak" gondolni: társadalmi státuszunk, egészségünk, fizikai erőnlétünk vagy épp emberi kapcsolataink. Hogyan is birtokolhatnánk őket, amikor rajtunk kívül álló erők - a sors, a balszerencse vagy épp a halál - figyelmeztetés nélkül elragadhatja őket tőlünk? Mi marad tehát, amit valóban a sajátunknak mondhatunk? Csakis saját életünk - és az sem túl sokáig.
Kapcsolódó idézetek
-
Szeretjük magunkat független lénynek tekinteni, aki ura a saját sorsának. Közben pedig elképesztően függünk egyrészt a környezettől, másrészt ki vagyunk szolgáltatva a véletlennek. Egyszerûen bármi, bármikor megtörténhet. Illúzió, hogy a sorsunk kézben tartható.
Kormos Anett
-
Milyen furcsán is van berendezve ez a mi világunk (...). Milyen különösen, milyen megfoghatatlanul játszik velünk a sorsunk! Megkapjuk-e tőle valaha is, amit kívánunk? Elérjük-e valaha is azt, amiért készek vagyunk minden erőnkből küzdeni? Dehogyis! Minden éppen ellenkezőképpen történik.
Nyikolaj Vasziljevics Gogol
-
Minden embernek megvan a maga sorsa. A saját, máséhoz nem hasonlítható sorsa. (...) Vannak dolgok, amelyek az ember akaratától vagy törekvésétől függetlenül léteznek, de végeredményben mégsem tudják alakítani az ember sorsát, vagy ahogy gyakran mondják, nem tudják a sors kénye-kedvére kiszolgáltatni az embert. Hát persze csak akkor, hogyha maga az ember sem mond le a harcról.
-
Ami rajtunk kívül van, bármikor elvehető. Csak az lehet biztonságban, amit belül őrzünk.
Jeanette Winterson
-
A vágyak nagyon veszélyessé is tudnak válni. Eltompítanak higgadtságot, kimértséget, józanságot. Jól tudjuk, a vágyainkat képtelenség elûzni, bekúszik észrevétlenül a gondolatainkba, és követeli jussát. Időnként védekeznünk kell, ellenszegülni, de könnyû ezt mondani! Vajon hogyan lehet kordában tartani azt, ami kérlelhetetlenül helyet követel magának az életünkben?
J. J. Stalter
-
Az embernek eleve nincsen semmije, ami "ténylegesen" az övé lehetne, mert bármit bármikor elveszthet, bármit elvehetnek tőle, bármi bármikor elromolhat, elvesztheti az értékét, és ha véletlenül hosszan megmaradna az ember látszólagos tulajdonában, a halálba már végképp nem viheti magával. Itt kell hagyjon az ember mindent, bármiről is hitte azt, hogy az övé.
Laár András
-
Az életünk is attól értékes, hogy nem tart örökké. Óvnunk kell, mert egyszer véget ér. (...) Szerencse kérdése, hogy mennyi időnk van. Időpocsékolás más életét élni. Inkább a sajátunkat élvezzük, éljük aszerint, ami fontos számunkra, ez a lényeg! Ha nem is mindig sikerül, legalább megpróbáltuk.
-
Emberek, akiknek élete egyszer érintette egymást, kell, hogy új formát találjanak kapcsolatuknak, ha ők maguk különböző irányba haladnak is. És jelenlegi egyetértésük része lesz új életüknek is. Senki nem birtokolhat egy másik embert. Ha együtt vagyunk, birtokosai vagyunk saját magunknak, a természetnek és az időnek. Ilyen egyszerû ez.
Liv Ullmann
-
Azt hiszem, senki sem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltûnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve.
Paulo Coelho
-
Azt mondják, a döntéseink határoznak meg minket, de mi történik olyankor, mikor rajtunk kívül állók alakítják a sorsunkat és kicsúszik a kezünkből az irányítás? Amikor egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy rá vagyunk utalva másokra, barátokra, családtagokra vagy éppen olyan embertársainkra, akiktől nem szívesen kérünk segítséget, akik korábban éppen tőlünk függtek. Egy pillanat alatt fordulhat a kocka. Félre tudjuk tenni büszkeségünket, képesek vagyunk segítséget kérni másoktól? Nem elég, ha tudunk adni abból, amiből nekünk jutott, sok esetben az elfogadást mindig tanulni kell, de ha valaki önszántából segítséget ajánl, nem érdemes azt visszautasítani, hiszen egymásért vagyunk, a szeretteinkért, és néha az is előfordul, hogy éppen az a valaki ment meg, akitől a legkevésbé várnánk.