Ugrás a tartalomra
Hervadó szépségû virágok között
utolsó dühével tombol a nyár.
Az élet árad, de bent a falak mögött
még ott lapít a sarokban a magány.
Kapcsolódó idézetek
-
Gyönyörû,
olyan gyönyörû volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele.
Pilinszky János
-
Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.
Bella István
-
Halott virágok illatát nyögik a fák,
És megrázkódik a táj.
Valami véget ért, valami fáj.
Ákos
-
Tél van. Havasak a háztetők, varjak keringve kárognak a házak felett, emberek csúszkálnak a jeges járdán, szürke a kép az ablak keretében. Hideg, rideg, barátságtalan. Tél van. És benne tavasz. Bennem tavasz. Szökkenő szarvassal, csivitelő madarakkal, zöldellő fákkal, napsütéssel... és egy nyíló virággal. A legszebb virággal, ami csak létezik a Földön. A legszebb érzéssel, ami csak létezik a Földön. Veled.
Csitáry-Hock Tamás
-
Csodás nyár volt az életem, vidám napsütésben kiapadhatatlan patakként csordogált, míg ő mellettem volt, de mióta magamra hagyott, a felkavaró ősz szomorú magányosságban örvénylett körülöttem, és rántott magával egyre mélyebbre.
-
Van élet, mely ehhez fogható?
Csendben ülni az ablak előtt,
Nézni a hulló leveleket,
A feslő virágokat,
S ahogy egymást váltják az évszakok.
-
A hervadó virág mellett mindig ott egy felpattanó rügy. Ha egy virág elhal, rengeteg mag marad utána. Mennyire hasonlít életünk egy virághoz!
-
A virágok elhervadnak, és elvesztik szépségüket, ahogy én is a semmibe tükröződöm, elveszve a heves esőben.
-
A szabadság törékeny virág, mint egy nárcisz a létező leghosszabb tél után. (...) A szabadság mélyén ott lüktet a remény: a lehetőségek pulzusa.
Jodi Lynn Picoult
-
A dühből és gyûlöletből, ami oly sokáig uralta a szívemet, már csak néhány halvány nyom maradt. Olyan volt, mint a vihar, amely úgy tombol, mintha itt lenne a világ vége, aztán egyszer csak véget ér, és sietve tovább áll.
Susanna Tamaro