Hiányzik a szolidaritás. Ahogy a társadalom egészében, úgy a színház világában is az a jellemző, hogy az emberek a saját életükre koncentrálnak; nincs idejük és energiájuk a mások bajával foglalkozni. Vannak természetesen kivételek, de a többség becsukja a szemét és a fülét, és csak azzal foglalkozik, hogy saját magát és a családját megvédje a külvilágtól, és ami azon túl van, az nem érdekli. Burokba zárjuk magunkat, de ez a burok nagyon sérülékeny; ha megsérül és nincs szolidáris közeg körülöttünk, akkor mi történik?

Kapcsolódó idézetek

1. Félünk, hogy szívünket feltárva elárulnók az igazságot s ezzel megbántanánk valakit, félretesszük hát ezeket a gondolatokat s engedjük, hogy a társalgás céltalanul hányódjék-vetődjék hétköznapi tárgyak körül. Némelykor meg éppen színházat játszunk és sóhajtozunk, vagy kiáltozunk, hogy gondolatainkat eltakarjuk, úgyhogy fülünk, szemünk, szájunk és orrunk nem a miénk többé s haragunk, örömünk, nevetésünk és megbotránkozásunk nem őszinte. Ez a társadalom megállapodott szokása s nem lehet változtatni rajta. Lin Jü-tang
2. A tragikus megrázkódtatás a maga durva nyerseségében és brutalitásában súlyosan megrendíthetné az ember hitét az életben, önmagában, a világban. A színházban azonban nem kerül sor ilyen rombolásra és rombolódásra. Nem kerül rá sor, mert tényezők egész sora védi meg a nézőt ettől a veszélytől. Védi mindenekelőtt az, hogy a tragédia itt csak "színjáték". Hankiss Elemér
3. A mások öröme és fájdalma mindig egy kicsit színház nekünk, páholyból nézzük, és nem gondolunk arra, hogy minket is néznek. Az érzések nemcsak belső erejükkel hatnak ránk, hanem még erősebben megnyilatkozásuk külsőségeivel is; ahhoz, hogy igazán együttérezhessünk valakivel, be kellene hunynunk a szemünket és bedugnunk a fülünket a csúnya hangok, vigyorgó arcok, ügyetlen mozdulatok, szerencsétlen pózok és ostoba megjegyzések elől. Heltai Jenő
4. Kifelé mindenki nyitottnak mutatkozik, de ez csak színház, belül ott kuporog az introvertált nyomorult kis pszichéjük, építik maguk köré a falakat, miközben monomániásan csak magukról beszélnek. Mintha az valami különleges univerzum lenne. Kényszeresen igyekeznek felkelteni az érdeklődést maguk iránt, de úgy, hogy közben ne kelljen megnyílniuk mások előtt, ne váljanak védtelenné és kiszolgáltatottá. Tóth Gábor Ákos
5. Amíg tágnak érzi maga körül a világot az ember, nem sokat törődik másokkal; mikor azonban szorult helyzetbe jut, jól körülnéz, hogy (...) nincs-e a közelben valaki, aki segíthetne. Ioan Slavici
6. Az emberek általában csak magukra gondolnak. Nincs idejük arra, hogy azon rágódjanak, te mit csinálsz vagy milyen jól csinálod, mert mindenkit teljesen lefoglal a saját személyes drámája. Lehet, hogy az emberek figyelme egy pillanatra feléd fordul (ha látványosan és nyilvánosan sikerre viszel valamit vagy felsülsz valamivel), de ez a figyelem nagyon gyorsan visszaterelődik oda, ahol mindig is volt - önmagukra. Habár elsőre talán szörnyen magányos elképzelésnek tûnik, hogy nem mi vagyunk az első számú napirendi pont mások számára, ugyanakkor felszabadító is. Elizabeth M. Gilbert
7. Szerintem a színházban semmire sincs képlet, nincsenek szabályok, és nem lehet tudni, mi az, ami segít. (...) Súgnak az ösztönök, lendít a lazaság, de támogathat a gyötrődés is...
8. A közöny globalizációjának lehetünk tanúi. Terjed a konfliktusok kultúrája, ami arra buzdít, hogy csak magunkra gondoljunk, hogy szappanbuborékban éljünk, ami, bármily bájos is, elrugaszkodik a valóság talajától. Hozzászoktunk mások szenvedéséhez. "Ez engem nem érint. (...) Semmi közöm hozzá. Majd megoldják. Nem az én dolgom." De ha senki sem hibás, akkor mindenki hibás.
9. A szemet több inger éri, mint amennyit az agy fel tud dolgozni, vagyis szinte vakon botorkálunk a világban, és észre sem vesszük a dolgok jó részét, amely az orrunk előtt van. Az egyszerûségre törekszünk, holott a világ csodálatosan összetett, de ahelyett, hogy megnyitnánk előtte az elménket, szûrőkön keresztül szemléljük, hogy kevésbé legyen rémisztő. Dean Ray Koontz
10. Azonnal érződik, hogy jön-e aznap az emberrel a közönség. Amikor nem, az nagyon nehéz, mert ilyen helyzetben könnyen abba a hibába lehet esni, hogy elkezdünk erőlködni, ami viszont csak még inkább eltartja az egésztől a közönséget. Fontos, hogy legyen bennünk egy könnyedebb lelki tartás, nem szabad erőltetni semmit, így végül többnyire átbillen a dolog. Nagyon érdekes, hogy sokszor elég csak három-négy ember, akik képesek magukkal vinni a közönség többi részét, akiknek köszönhetően eluralkodik egy hangulat. Talán pont ez a színház lényege, hogy minden este másik közönséggel találkozik az ember, és hogy miként sikerül hatni rájuk újra és újra. Molnár Piroska