Hótól fehér az út, halottak a faluk; a sok kristályos nagy kopár fa, és a didergő fák sora úgy áll fehér cukorba mártva. Belepte már a malmot a fehér moha s olyan, akárcsak egy kelepce és készen áll prédára lesve;

Kapcsolódó idézetek

1. Csörren a cserfák csupasz ága, Kegyetlen a hideg! Csikorgó tél van, s zordon éjjel, S a világ didereg; Gyémántmezőket lát az ember, Amerre elhalad; A hókristályok ezre csillog, Ropog a láb alatt. Vasile Alecsandri
2. Esik a hó, az első hó, s az egész udvar csupa porcukor. Pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő, ez is gyorsan tovább vándorol, s nyomában csak a szürke ég.
3. Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák. Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés. Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek, ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással. Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta. Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szûk kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig. Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag több a szegény, aki örül, ha már havazik. Jónás Tamás
4. Az élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy, hol tûzveszedelem. Tömörkény István
5. Mióta elmentél, itt hûvösebb a sajtár, a tej, a balta nyele, puffanva hull a hasított fa le s dermed fehéren, ahogy leesett. József Attila
6. A ragyogó fák a hûvös levegőben állnak, Elvesztik a színeiket, mintha elrejtenék magukat. Épp mint én, aki fél a melegségtől, Távol tartom magam mindentől, ami a remény felé vezet. Hamaszaki Ajumi
7. Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál. Radnóti Miklós
8. Számat kitátom, hull belém a hó. Kitartó és kegyetlen, eltelít. Előbb az ujjakat, a kart, a lábat. Lassan behull egész a szívemig. Karafiáth Orsolya
9. Örömtelenség, hó és csönd köröttem, határtalan. Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn, madártalan. Kosztolányi Dezső
10. Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tûz, fehér volt, mint a hó s édes volt, mint a méz. (...) Lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tûz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz. Dsida Jenő