Ifjúkorunk városai formáltak bennünket azzá, amik vagyunk, legyenek bármilyen elmaradottak is. Megvetjük őket, vagy, vesztünkre, túlságos könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig hidd el, néha haza kell és haza is lehet látogatnunk. Nem, nem azért, hogy megtaláljuk elveszett otthonunkat, hanem, hogy emlékét szentté tegyük.

Kapcsolódó idézetek

1. Észrevettétek már, hogy nemcsak akkor hat idegenszerûen egy város, mikor először látjuk, hanem akkor is, ha utoljára sétálunk végig rajta, utazás előtt, hogy kivándoroljunk, soha vissza nem térésre? Tûnődve nézem a feliratokat, az ismerős kirakatok olyan fájdalmasan újak és az egész mintha szûkebbre, kisebbre zsugorodott volna, mint mikor gyermekkori házunkat pillantjuk meg és az udvart és a kertet, és csodálkozunk, mert nagyoknak és pompásaknak hittük. S mikor visszatérünk felnőtt életünkbe, nem az fáj, hogy olyan szép és hatalmas volt, amit elvesztettünk, hanem az, hogy olyan kicsi és értéktelen volt a gyermekkor, amiből táplálkoztunk egy életen át. Karinthy Frigyes
2. Nemcsak arra van szükségünk, hogy kétszázszor halljuk az újat, hanem arra is, hogy elfelejtsük, amit a múltban megtanultunk. Nem nulláról indulunk ugyanis: "beprogramoztak" bennünket már a szüleink, a kultúra, amelyben felnőttünk, valamint múltbeli, fájdalmas tapasztalataink. Ne ijedjünk hát meg, ha néha eltévedünk. John Gray
3. Sosem rajongtam igazán a hagyományokért, de mindenképp segítenek emlékezni arra, kik vagyunk, honnan jöttünk, és kik voltak itt előttünk. Adnak valamit, amit tovább adhatunk a jövő generációjának, mert ha nem tudjuk, honnan jöttünk, nehéz megmondani, hová megyünk. Kivéve persze, ha a célunk az otthonunk.
4. Nincs olyan megkeményedett szív, mely el ne szorulna olykor a visszajáró múlt látomásaitól. Bárhol is születtünk, nem maradhatunk érzéketlenek azon a helyen, ahol az anyai kéz ringatott. Lelkünk húrjai nem kophatnak el annyira, hogy ilyen emlékek érintésére legalább egy meg ne rezzenne. Jules Verne
5. Nincs és nem is lehet olyan unalmas és szomorú város, melyben az okos, képzett ember felesleges volna. Tegyük fel, hogy e kétségtelenül elmaradott és durva város százezer lakója közül csak hárman vannak olyanok, mint önök. Önök az érzéketlen tömeget természetesen nem képesek meghódítani, lassanként engedniük kell majd, és elvesznek a százezres tömegben, az élet elfojtja önöket, de azért mégsem tûnnek el egészen, mégsem maradnak minden hatás nélkül. Később önök után talán már hat olyan ember lesz, mint önök, aztán tizenkettő, és így tovább, míg végül az ilyenfajta emberek alkotják majd a többséget. Két-három évszázad múltán az élet bámulatos szép lesz a földön. Az embernek ilyen életre van szüksége, és ha az eddig még nincs meg itten, meg kell sejtenünk, várnunk kell, álmodnunk kell róla, készülnünk kell rá. Ezért kell mindig többet látnunk és tudnunk, mint az apánk és nagyapánk tudott és látott. Anton Pavlovics Csehov
6. A dolgok elvesztése tesz minket azzá, amik vagyunk. Egy szülő elvesztése. A szüzességünké. Annak, aminek hiszünk magunkat. Az ártatlanságunké. Ezek a veszteségek az első lépések a felnőtté váláshoz. Az élet sokkal bonyolultabb lesz. Ugyanakkor tele lesz lehetőségekkel, és esélyt ad, hogy új kezdetek felé nyissuk meg a szívünket.
7. Mindannyian szeretnénk megőrizni valamit, amit elfeledtünk vagy elutasítottunk, mert talán nem értettük meg, milyen sokat hagytunk hátra. Nem felejthetjük el, ami régen szép volt, különben nem ismerjük fel, még ha szembe jön is velünk az utcán.
8. Megszokjuk a lakásunkat, létünk részének tekintjük, az élet aztán másfelé sodor bennünket, otthonunk pedig idegenné válik; múltunk a mögöttünk maradt reményekből, szokásokból, szenvedésekből áll, amelyek halványulnak, de nem tûnnek el, csak majd velünk együtt.
9. Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni. Laurell Kaye Hamilton
10. Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk. Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitûnik a csalódásunk. Arthur Schopenhauer