Így volt ez itt századok óta: Ezt a zúzott, vert fejû magyart Mindig ütés tartotta, óvta, Vert hencegések, törött álmok Után: még konokabban állott.

Kapcsolódó idézetek

1. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok... és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tûrtem, hogy karjaimba fészkelje magát. Szabó Lőrinc
2. Szúrták a percek és az órák, ha ébredt és ha lefeküdt. A hátán hordta koporsóját, megbotlott és belefeküdt.
3. Nyüszítve, fogvacogva. Kiszolgáltatva, megalázva. Tehetetlenül, ragaszkodva. Megrémülve és becsapva.
4. Hideg verejték veri testem, Remegően, félve, halóan, Az őszi fûszálnál fakóbban Állok és már érzem a vesztem, Meghalok érted. Ady Endre
5. Az este érkezésével az embert kegyetlen nyíltsággal mindig bekerítették a gondok. Igazán töprengeni, aggódni az éjszaka csöndjében lehet. Bodor Ádám
6. Légy híve rendületlenûl Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. Vörösmarty Mihály
7. Féltve őrzött álmunk mindig visz tovább, Megtart, mint egy háló, ringat, hogyha fáj. Néha majd az úton zsákutcába érsz, De közben annyi újat átélsz és remélsz.
8. Soha nincs teljes csend, valahol valami mindig zúg, és ebbe a zúgásba ilyenkor bármit könnyû belehallani. Halottnak tettetem magam, mozdulatlanul fekszem az ágyon, várom, hogy miután végigszaglászták mindenemet, ezek a furcsa érzések végre békén hagyjanak. Dékány Dávid
9. Az ember sokszor fél, remeg egész éjen át, s midőn reggel azután felébred, egészen szokva érzi magát azon eszmékhez, miktől a sötétben úgy félt. Jókai Mór
10. Megfordulni, megmarkolni a két vállát, reccsenjen a csontja, kiáltson kínjában, torzuljon el a szép szomorú arca, rokkanjon meg rémületében... Fájdalmat okozni neki, hogy attól törjön meg, fogja föl, értse meg, nem mehet el. Szilvási Lajos