Két éve úgy járkálok ebben az átkozott városban, hogy mindenen átvilágít egy kék szempár. Mint amikor az ember sokáig néz a napba, és utána mindenütt ott látja azt a kápráztató, színes kis foltot. Hát ilyen nekem ez a tekintet, nem tudom nem látni.

Kapcsolódó idézetek

1. Egész hétvégén a csodaszép kék szemeit láttam magam előtt. Összehasonlítottam az ég kékjével minden napszakban, a város szélén álló kis tó színével, a lenvirág, a nefelejcs és a búzavirág színével, de egyik sem volt képes visszaadni azt a kéket. Bucsi Mariann
2. Megbabonázva nézem a szempárt, a mélybarna, majdnem fekete szemeket, és érzek valamit, amit általában csak egyetlenegyszer érez az ember az életben, már akinek egyáltalán megadatik... érzem, hogy elkap, magával sodor egy erő, amelynek nem is próbálok ellenállni, mert a csontjaimban, a sejtjeimben tudom, hogy minden ellenállás hiábavaló, elkap, magával sodor és a világmindenség legtetejére repít, ahonnan ellátok a legtávolabbi égitestekig és még azokon túl, ahonnan belelátok a föld gyomrába, ahonnan lelátok az óceán fenekéig... Sok ezer év örömét és fájdalmát látom azokban a szemekben, napkeltét és napnyugtát, holdat és csillagokat, mediterrán narancs- és olajfaligeteket, sivatagot és esőerdőt, szikrázó-tajtékzó hullámokat látok. Szeretnék elmerülni azokban a hullámokban, és örökre köztük maradni.
3. Olyan sokáig éltem árnyékban, míg a sötétség a világommá nem vált. De az idő múlásával a szeretteim felkapcsoltak egy lámpát. Ez először elvakított, olyan fényes volt. De az évek során a szemeim hozzászoktak, és most már látok. Így már koncentrálhatok a jövőmre, amely fényes. Fényesebb, mint valaha.
4. Láttam a napot lemenni olyan városok fölött, amelyekben minden talpalatnyi helyet az életért tolakodó, küzdő emberek töltöttek meg. Életet adtam. Szerelmes voltam. Minden képzeletet felülmúlóan megváltoztam. Láttam, ahogy emberek halnak meg sikátorokban, láttam, hogy mások hihetetlen helyzeteket élnek túl, volt részem boldogságban, sötétségben, bánatban, és az egyetlen, amiben még mindig biztos vagyok, hogy az élet kifürkészhetetlen rejtély, változás (...), ami mindenre képes. Joanne Harris
5. Megszokja az ember, hogy nem szeretik. A város fényei egy percre kihunynak. A holdat nézi, a ronda, barna holdat, s megérti azt, hogy úgy pótolható, mint egy elveszített régi kulcscsomó. (...) Elnémítja a szép tapasztalat, hogy bármi is történik, életben marad, de nem álmodik, ha lehunyja szemeit. Megszokja az ember, hogy nem szeretik.
6. Hátat fordítok a napfelkeltének, belélegzem a várost. Benne laksz. Bennem laksz. S hogy mennyire nehéz veled véletlen találkozni, ez egészen őrjítő. Albert Tímea
7. A szemét látom magam előtt. A leggyönyörûbb szemek. Sem életben, sem filmvásznon ilyet nem láttam. Bámulatos mélység és tisztaság. A haja is gyönyörû, azokkal az ősz csíkokkal a feketében, de a szeme, az leírhatatlan. És ezek a szemek engem néznek. Úgy szeretnek, ahogy szeretni lehet, feltétel nélkül. Három éve. Ilyenben nem téved az ember. Három éven át, amíg nem mehettem hozzá, mert végig kellett csinálnom egy másik kapcsolatot, mindvégig tudtam, hogy ezek a szemek rám várnak, bármikor elmehetek hozzá, szerelemmel fog fogadni. És elmentem hozzá három év múlva, és szerelemmel fogadott. Ilyen egyszer adódik az életben. Mert úgy szeret, ahogy szeretni lehet. Spiró György
8. Lépteim hordják az évek súlyát, szívem már tudja, mit szemem nem lát. Hajnalon, nappalon, éjszakán át, megyek csak egyre tovább... mindenen át.
9. Először: a színek. Aztán: az emberek. Általában így látom a dolgokat. Vagy legalábbis így próbálom látni. Markus Zusak
10. Azóta szüntelen őt látom mindenhol. Meredten nézek a távolba, otthonom kőpokol, szilánkos mennyország. Folyékony, torz tükör szentjánosbogarak fényében tündököl. Quimby