Ki az, akihez hűnek kell lennünk? (...) Ebben a rohanó életfolyamban, amelybe csecsemőként csöppentünk bele, és öregként csapódunk majd a partra valahol, miközben mellettünk sodródó társaink előbb-utóbb lemaradnak, elmerülnek és elúsznak - ebben a szüntelen áradásban, ahol eltűnnek a régiek és új szereplőket hoz elénk az élet, hogy megismerjük, megszeressük és elfelejtsük őket... szóval hol van itt a hűség?!

Kapcsolódó idézetek

1. Az emberek jönnek s mennek, besodródnak az életünkbe, aztán eltûnnek belőle, csaknem úgy, mint egy kedvenc könyvnek a szereplői. Mikor a végére érünk és becsukjuk, addigra a szereplők már mind elmondták a történetüket, és mi egy újabb könyvbe kezdünk, melyben újabb szereplők, újabb kalandok várnak. És akkor az ember azon kapja magát, hogy már az újakra figyel, nem a régiekre. Nicholas Sparks
2. Nem könnyû távol tartani a félelmet. És nem is lehet mindig. (...) Egy folyóban úszunk. A nyílt tengerre is kisodorhatnak minket olyan áramlatok, amelyekre nincs befolyásunk. Azon kaphatjuk magunkat, hogy nálunk sokkal erősebb áramlatok ellenében próbálunk úszni. És bármikor megfulladhatunk. Kim Stanley Robinson
3. Ahhoz, hogy túléljük ezt a világot, azokkal maradunk, akiktől függünk. Rájuk bízzuk reményeinket, félelmeinket. De mi történik, ha oda a bizalom, hová menekülünk, ha mindaz, amiben hittünk, semmivé foszlik? Amikor minden veszni látszik, a jövő kiismerhetetlen és saját létünk veszélybe kerül, csak annyit tehetünk, hogy menekülünk.
4. Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk. Vannak, akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük. (...) A fenébe is! Mikor kezdünk már el úgy élni, hogy megértjük az élet sürgető dübörgését? Ez itt most - ez a mi időnk, ez a mi napunk, ez a mi nemzedékünk... nem pedig a múlt valamely aranykora vagy a jövő ködös utópiája... Ez itt az időnk... akár lelkesedünk érte, akár nem. Ez itt a mi időnk még akkor is, ha gyakran kiábrándítónak, fárasztónak, unalmasnak találjuk. Ez az élet, ami nekünk adatott... és múlik, múlik... Mi a csudára várunk hát?
5. Jobban megértve a körülöttünk nyüzsgő valóságot, hamar rájöhetünk, hogy egy hatalmas folyamban úszunk valamennyien, amelynek a partjait sem látjuk mindig, s amelynek a sodrása ellen nem tudunk védekezni. Úszhatunk bölcsen és okosan, ügyesen és ügyetlenül, elmerülhetünk és megmenekülhetünk. Élvezhetjük a habokat, a folyóvíz kellemes simogatását. Mindent tehetünk, egyet kivéve: nem fordíthatjuk meg a folyót, nem parancsolhatjuk meg neki, hogy folyjon visszafelé. Nagy István Attila
6. Soha nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; el kell engednünk magunkat, és együtt kell folynunk az árral; rugalmasnak, ezerarcúnak, gyorsan változónak, elevennek kell lennünk; el kell fogadnunk azt a tényt, hogy az állandóság csupán csúf illúzió, mert minden - így mi magunk is - a szédítő és végtelen átalakulások állapotában leledzik. Robert Silverberg
7. A múlt elől nem lehet meglépni, mindegy, milyen messzire és milyen gyorsan futunk. Lassan, de biztosan beér minket. Mi kifulladunk, de a múlt soha. Hiába akarjuk hátrahagyni, nincs menekvés.
8. Soha nem tudhatjuk előre, hogy mi fog történni, igaz? Hol ide, hol oda vet minket az élet. Ez benne a kaland. Nem tudni, hol kötünk ki és hogy alakul a dolog. Rejtély az egész, és ha másként látjuk, akkor hazudunk magunknak.
9. Mindannyian azt szeretnénk, ha mi lehetnénk a másik számára a legfontosabbak az életben. A középpontban akarunk állni. (...) Amikor aztán valaki beleszeret egy harmadikba, háttérbe szorul az állandó partnerrel addig magától értetődően természetes kötelék. Ez valódi veszteség, amely nagyon fájdalmas lehet. Mégis tudni kell, hogy csak ideiglenes állapot, amely (mindig) megszûnik. A szerelemnek az a lényege, hogy magától jön, és magától megy. Ezért ebben az értelemben nem is felel érte az ember. Alfons Vansteenwegen
10. Én nem hiszek a jelenben... Ebben a rohanásban értelmét vesztette a jelen fogalma. (...) Itt csakis jövő van, amitől rettegünk. Mire lecsap ránk, már a következő pillanat gondolatától borzongunk. Talán ennek a félelemnek a vibrálása, maga a lüktető tudat, hogy élünk, az a jelen. Gerlóczy Márton