Korunk egyik nagy betegsége, hogy emberek élnek egymás mellett totál vakon, egymást nem is ismerve; azt se tudja, ki él mellette, csak van valakivel, hogy ne legyen egyedül.

Kapcsolódó idézetek

1. Tudod, mostanában az a baj, hogy az emberek nem ismerik egymást. Együtt élnek, együtt dolgoznak, de fogalmuk sincs, hogy a másik mit érez, mit gondol. Berkesi András
2. A szerelem vakká tesz. Egyszerûen nem látjuk a másik gyengéit. Rendkívül kellemes betegség.
3. Korunk nagy bajait mindenki látja, gyógyszereket mindenki ajánl, - csak az a legnagyobb baj, hogy gyógyítani egyik sem tud. Andrássy István
4. Elmegyünk egymás mellett. És ez még nem a legnagyobb baj. Hanem az, hogy észre sem vesszük. Magányunk oka rendszerint ez. Elidegenedtünk egymástól. Nem vesszük már a jeleket. Müller Péter
5. Az ember mindent nélkülözhet, csak a másik embert nem. Különösen a betegségben tanuljuk meg, milyen nagy szükségünk van a másik emberre. Paul Valéry
6. Ott él mellettünk egy ember, legyen az férj, feleség, szülő vagy testvér, és valójában nem törődünk vele. Szinte semmit sem tudunk róla. Hallgatjuk őt, és alig halljuk. Kedvesen és barátságosan bánunk vele, mintha ekként pótolni lehetne mindazt, amit nem adunk meg neki, ami lehet figyelem, szeretet, gondoskodás. Az esetek többségében nem adódik olyan helyzet, amelyben ezt felismerhetnénk. Elmúlhat így az egész élet is. Vavyan Fable
7. A magány láthatatlan betegség. Fredrik Backman
8. Arra kell gondolnom, hogy... a legnagyobb, a legritkább dolog, ami egy emberrel történhet: hogy így, minden ok nélkül, bizalmat érez valaki iránt. Az ember él, egyik ember a másik mellett. Mint a vakok. Egy napon, egy vékonyka résen látni kezdek. Nem sok, amit látok, és mégis óriási a hatása. Ez az üresség, ami bennem van, mintha elmúlna. Márai Sándor
9. Vannak közöttünk olyan emberek, akiknek inkább csak teher az élet. Egy fekete fátyol választja el őket a világtól. Határtalanul magányosak. Olyanok, mint az éjszaka kísértetei, akiknek nem jut az örömből, a szerelemből és semmiféle kellemes emberi érzésből, és még egymást sem tudják vigasztalni. Sötét napjaik üresen, szánalmasan, egyedüllétben telnek. Susanna Clarke
10. Mintha nem is egy önálló férfi lennék, csak egy másik férfi árnyéka. Így válunk mindinkább láthatatlanná, ahogy öregszünk, és végül az emberek már akkor sem vesznek észre minket, ha egyenesen a szemünkbe néznek. Steven Saylor