Krízishelyzetben az ember lefagy. Nincs készleten válaszunk a traumára. Mert a trauma kívül helyezkedik el azon a területen, amit az életről ismerünk. Ezért csak állunk, és nézünk magunk elé, mint a kőszobor. Amikor valaki olyasmit követ el ellenünk, amire nem számítottunk. Amikor önkényesen áthatol a határainkon.

Kapcsolódó idézetek

1. Mindenkinek ismerős a helyzet, amikor felriad az éjszaka közepén, odakint minden sötét és csendes, és valami, amire máskor alig gondol, hirtelen közvetlen hatalmas krízisnek tûnik? Az ember fekszik a sötétben, dermedten a félelemtől, és nem tudja elhinni, hogy eddig nem ilyennek látta a dolgokat. Abban a rettenetes pillanatban olyan, mintha késpengén egyensúlyoznánk: kimondhatatlan dolgok fognak történni, ha nem cselekszünk azonnal, és micsoda ostoba vaksággal voltunk eddig megverve, hogy azt hittük, minden rendben van az életünkben! Aztán újra erőt vesz rajtunk az álom, és amikor másnap felébredünk, minden újra rózsaszínnek tûnik, mi pedig vidáman félresöpörjük az éjszakai pánikot, és éljük tovább az életünket, ahogy addig.
2. Nagyon nehéz, ha az ember átél valamit úgy, hogy nem engedik meg neki, hogy az érzéseit kifejezze. Ez olyan, mint egy megfagyott pillanat. Évtizedek múlhatnak el, és az a megfagyott pillanat mindig ott lesz. Valami történik majd, ha kiolvad. Ezt meg lehet érezni, és utána tovább lehet lépni. Addig, amíg ott van fagyottan, olyan, mintha az ember le lenne szögezve valahova. Feldmár András
3. Válsághelyzetben szupererőre teszünk szert. Felemelünk egy autót, végigharcolunk egy világháborút, ki-be mászunk egy égő ház ablakán. Elég, ha elesik valaki a járdán, máris emberek tucatja rohan oda, mindenről megfeledkeznek, csak hogy segíthessenek. Maga a válság jelenti a válság megoldását. Mert válsághelyzetben megváltoztatjuk a szokásainkat és a viselkedésünket. Válsághelyzetben mindenre képesek vagyunk. Malena Ernman
4. Rohadtul nem komfortos átlépni a korlátainkat, olyan, mintha az ember lábai alól kifutna a talaj. Megszûnik a stabilitás, megkérdőjeleződik sok, biztosnak hitt alapköve az életünknek. A semmiben lebegünk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk az az, hogy megtanulnunk önmagunkba kapaszkodni. Elfogadjuk, hogy most ez egy nehéz helyzet, elfogadjuk, hogy szenvedünk. Nem söpörjük a szőnyeg alá. Piszkosul fáj, de a szívünk mélyén már sejtjük, sőt, tudjuk, hogy ezek az instabil momentumok fognak minket eljuttatni a következő szinthez. Hiszen nincs fent lent nélkül.
5. Igencsak megtévesztő, ha egy-egy érzésnél lefagyunk, és ott és akkor nem reagálunk. És akkor a másik azt hiszi, megúszta. Csinálhatja még és még és újra. Tisza Kata
6. Egy ember, aki katasztrofális helyzetbe került, ritkán tesz két lépést hátra, inkább teljes sebességgel robog tovább, egyenesen előre. Olyan életet teremtettünk, ahol látjuk a többieket falnak csapódni, de mi mégis abban reménykedünk, hogy nekünk sikerül áthaladnunk. Minél közelebb érünk, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy valószerûtlenebbnél valószerûtlenebb véletlenek folytán mi megmenekülünk, de akik látnak minket, azok... a becsapódásra várnak. Fredrik Backman
7. A bizonytalanságban - aggodalomban, félelemben - tartás fokozatosan elbátortalanít, s a lázongás átadja helyét a letargiának. Abban az állapotban jogainkról megfeledkezünk, ember voltunk háttérbe szorul, és annyira kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, hogy szinte bármit megtehetnek velünk. Vámos Miklós
8. A hideg érzés igenis létezik. Én így nevezem. Vagy hívjuk inkább kiüresedésnek? Amikor tárggyá válik az ember. Kívül reked az időn, megnyugszik, természetesnek veszi, hogy minden mindegy. Nincs bátorság, nincs gyávaság, beletörődés van, az pedig mindent visz, ugyanakkor meg is könnyíti a dolgodat. Fehér Béla
9. A képzeletnek mozgástérre van szüksége, tér kell neki az alkotáshoz és az álmodáshoz, és amikor egy trauma ér, az olyan nagy helyet foglal el benned, hogy egyszerûen nincs hely a képzeletnek körülötte. Olyankor nincs más, csak maga a (...) trauma. Nick Cave
10. Az empátia, együttérzés képessége tesz emberré. Vannak helyzetek, pillanatok, amikor ez végtelenül nehéznek, talán megoldhatatlannak tûnik, hiszen a kakofónia, a káosz, az önvédelem, fikcióink vagy vágyaink épp arra sarkallnak, hogy befogjuk a fülünket, ne nézzünk oda, ragaszkodjunk ahhoz, hogy saját nézőpontunk vagy projekciónk az egyedüli lehetséges valóság, mindegy, hogy közben mennyit rombolunk. Együttérzek azokkal, akiket a saját félelmeik tartanak így fogságban, miközben embertelennek is tartom őket. Fabricius Gábor