Ugrás a tartalomra
Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, lobog a nyári dél, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél gyémántja. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal. Ez adta nekem a költőket. Juhász Gyula barkamagányát, Tóth Árpád gordonkazengésû szomorúságát, Kosztolányi latin világosságát, Pilinszky sötét mennyországát. És ez adta az idegen költőket is. Már örökre ezen a nyelven károg Poe könyörtelen madara, ezen a nyelven zúg Rimbaud hajója alatt a déltenger, s ragyog fel Rilke megszenvedett bölcsessége.
Kapcsolódó idézetek
-
Én meghalok, de a költészet megmarad! Rád hagynám birtokom vagy néhány fehér vitorlás hajóm, de nem maradt másom, semmi egyebem, csak a költészet, így ezt hagyom rád. Rád hagyom az évszakokat, a virágot bontó tavaszt és a napfényes nyarat. Rád hagyom a napot, a szelet meg a kék égboltot. Rád hagyom a tengert, mely gyönyörûbb, mint a föld, és legyenek tiéd a patakok és a folyók is. Rád hagyom az ünnepélyesen szálló felhőket, hogy jusson eszedbe barátságunk, mikor esőtől duzzadva feletted tornyosulnak. Rád hagyom a hegyeket és a fákat, meg a föld, a víz, a levegő minden fürge lakóját. A szerelmet és a fájdalmat, minden örömöt és bánatot, az égbolt valahány csillagát. Legyen tiéd a muzsika, a lantok, a víziorgonák és a sípok hangja. Rád hagyom az emberek hangját, mely a legszebb zene.
Cserna-Szabó András
-
És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! (...) Ajándék ez, csodálatos ajándék.
Márai Sándor
-
Anyanyelvem olyan,
mint a sejtelmes mélység,
mint a fölénk boruló
véghetetlen kékség,
olyan áradóan illatos,
mint a kora-nyári rét, a tisztás,
és olyan színes,
mint az álomkép villanás
s patkó is, a szívembe sütve,
hogy velem dobogjon
mindig szerencséje.
-
Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.
Bella István
-
Az ősz a hangulatok kiapadhatatlan forrásaként hat az érzékeny lélekre, és minden olvasásra érdemes költőt megihletett, hogy néhány mélabús sorban megörökítse.
Jane Austen
-
Sok emberi tapasztalat van, amelyek a nyelvünk határait feszegetik. (...) Többek között ezért létezik a költészet.
-
Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.
Kosztolányi Dezső
-
Ha más nyelven beszélek, mindig kissé elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában az tapasztalom, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok - fölmondani egy régi hû alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot - könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul.
Kosztolányi Dezső
-
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínû áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
(...)
Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bûneit
így hullatná! S lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bûntelen!
Zelk Zoltán
-
De Európa szívéből szakadtam,
így csak osztják, ugor, vogul
hangon, e kancatejszagú,
hal- és zsírszagú nyelven
kiáltom túl az Óperencián is
őseim: szinte az Õs Sejt jaját-gyönyörét,
halandóan is halhatatlanul.
Keszei István