Mindannyian lángra lobbant házakban élünk és nincs tûzoltó, aki segíthetne. Nincs kiút, csak a földszinti ablak, amin kibámulhatunk, amíg a ház leég, a fejünk fölött körbecsalt önmagunkkal együtt, bezárva, egyedül.

Kapcsolódó idézetek

1. A magasban minden olyan, mintha égne a ház, de az a ház az ember maga, és az égvilágon minden olyan lassú, vontatott ütemben történik körülötte, hogy nem tehet mást, mint hogy tétlenül szemléli, miként ég porig az építmény. Conrad Anker
2. Mi egy olyan világban élünk, ami pokolra küldi önmagát. Nem tehetünk egyebet, mint hogy behunyjuk a szemünket és begubózunk, mentjük az irhánkat.
3. Kívülről tudjuk egymás gesztusait, de fogalmunk sincs, mi zajlik bennük. Mintha az emberek házak lennének, tágas szobákkal, de kicsi ablakokkal. Becky Albertalli
4. Nincs senki odafent, a felhők fölött. Csak a jéghideg, szomorú valóság vesz körbe minket.
5. Boldogságom égő ház, Mások meg nem mentik, Én meg nézem messziről, S nem tehetek semmit! Tóth Kálmán
6. Miért lobogjon örökké életünk lángja? Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva. A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mivégre? Miért hajtja az embert nyughatatlan vére? Várjuk talán merengve, míg leszáll az alkonyat? Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.
7. Úgy repedünk szét, mint üveggömb a ház falán csak a halál marad az egyetlen, ami nem talán.
8. Kézen fogva álltok be a sorba, mosolyogva figyelitek, ahogyan pusztul és ég ez a Föld, gyermekek sírnak a sarkon. Elhagyott életek, haldokló emberek kiáltására ébredek minden éjjel. Gyertyáktól világító autóutak, vonat alatt eltûnt lelkek, mélybe zuhant testek kiáltására ébredek minden éjjel. Összenyom a tér, fertőzött ez a világ. Hova veszett szemetek csillogása? Nézzünk egymásra, magunkba, emberek!
9. Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére, ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomások mindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett úton közölhető. A tapasztalatokról ugyan gyûjthetünk információkat, de ily módon nem magukkal a tapasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a nemzettel bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma. Aldous Huxley
10. Mindenki így jár, ködbeburkoltan, árván, hangtalan, nem látjuk, nem értjük egymást: Dsida Jenő