S egy este majd, míg úgy mered sötéten Rám sok nyûtt emlék, mint hol búsan éltem, Tört bútorok az olcsó, vak szobákban, Lelankad lelkem karja bánatában, A kincs kisiklik ájult ujja közzül, S setét lomok közt lassan messzegördül...

Kapcsolódó idézetek

1. Mint ezüst gyík villan setét mohákon Alakod úgy illan át hûs szobámon, Hol ó csipkéktől bánatos az ablak, S hol szûk, kerek üvegkalitba zárva Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja, S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak. Tóth Árpád
2. Néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben. Kosztolányi Dezső
3. Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől. Kosztolányi Dezső
4. Mint magányos lovast az este, Ugy ér a bánat engemet, Gyereksírás jön fel szívemből, Könnyûim csöpp csengői csengenek. Szép Ernő
5. Mekkora nagy szerelem tört meg e kurta időn! Most tanulom csak a hosszú éjek lomha magányát, s hogy mily búsan cseng vissza fülembe szavam. Sextus Propertius
6. Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, Hogy sírnak a szobámban nesztelen sötétedő, sejtelmes alkonyokkor bús lelküket kitárják meztelen. Babits Mihály
7. Az égen szálló felhőket nézem, s te jársz eszembe, Visszaszáll minden megtépett emlék bús képzetembe, Megrezdûl a lomb... s a bánat árja felzajdúl bennem, S ez únt világon egymagán búsong rombadőlt lelkem...
8. Mintha mély sír lettem volna, S benne lelkem a halál, Oly sötét volt álmaimban A sors, mely fölöttem áll. Vörösmarty Mihály
9. Mi lesz velem, mondd? Szemem fényét félelem fakítja, mellkasomban buta álmok. Karnyújtásnyira, mégis távol: hiányzol az éjszakámból. Nagy István Attila
10. Mintha ifjúságom bús öregkor lenne. Nem szeret, nem lángol piros szenvedéllyel; Borús, barna árnyék borul a lelkemre, Mely beteg és sápadt, mint hûs, holdas, éjjel. Jovan Ducic