Ugrás a tartalomra
Nemzedékek nőttek fel úgy ebben a hazában, hogy fogalmuk sem lehet arról, ki volt valójában az apjuk vagy éppen a nagyanyjuk. Azt tudjuk, hogy nagyapánk egyszer hét sört ivott meg a beléndeki falu napon, és még akkor sem kellett neki vizelni, meg hogy a nagyink megnyerte a biharnagybajomi szépségversenyt még `37-ben, de hogy mi történt velük a diktatúrákban, mit tettek ők, és mit tettek velük a háborúban, mit képviseltek az életben - erről nagyrészt fogalmunk sincs. Nem ismerjük őket. Tulajdonképpen idegenek. Mert a lényegükről nem tudunk semmit. Mert a lényeget ők nem mondták el a gyerekeiknek, így aztán a gyerekek sem tudták elmondani nekünk. Mi, unokák, dédunokák pedig egyre messzebb kerülünk a családunktól, a történelmünktől, a saját múltunktól. És aki nem tudja, honnan jön, az honnan tudná, hol tart és hová indul? És hogy miért hallgattak nagypapiék? Miért nem beszéltek? Mitől féltek nagyszüleink? Hát attól, hogy valami kiderül. Mert mindenhol, minden kapu mögött volt takargatnivaló. Kisebb vagy nagyobb, tulajdonképpen mindegy, a megtorlás ebben az országban soha nem volt arányban a bûnnel. (...) Mi, unokák pedig itt állunk a kínzó csend kellős közepén a lelkünket feszítő kérdéseinkkel, de ezeket a kérdéseket az illetékeseknek (nagyszüleinknek, dédszüleinknek) már nem tehetjük fel, hiszen ők már mind meghaltak. Amíg éltek, nem beszéltek, megtagadták a beszédet (tisztelet a kivételnek), most meg már nem tudnak beszélni, mert a föld alatt vannak, örök némaságra ítélve, titkaikat magukkal vitték hat láb mélyre. Szüleink közül ugyan élnek még néhányan, de vagy ők se tudnak semmit (mert nekik se mondtak el semmit), vagy - ha tudnak is valamicskét - hallgatnak ők is. Ezt tanulták otthon, ebben szocializálódtak, ez volt az örökségük: Nicht vor dem Kind. Ez volt a jelszó.
Kapcsolódó idézetek
-
Amikor visszamegyünk a gyerekkori házba és megtaláljuk régi, eldugott tárgyainkat, felordítunk. Istenem, de jó volt a gyerekkor! Aztán sóhajtunk, de kár, hogy felnőttünk. Gyerekkoromban felnőtt akartam lenni, hogy szabad lehessek, és senki ne dirigálhasson nekem. Felnőttként megtudtam, nincs szabadság, csak viszonylagosságok vannak, és a sors tudja csak a jövőt.
-
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:
"Édesanyám! Mi a szabadság?"
A tanítóban elakadt a szó. Odanéztek mindannyian. Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte:
"Amikor hazajönnek a katonák, fiam."
Ó, hóvirágos régi március...! Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították közénk a véres jelszót, hogy "szabadság"! Hát ez a szabadság, emberek? Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták...? S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:
"Édesapám, mi a szabadság...?"
Ó, hóvirágos régi március...! Talán sóhajtunk egyet mi is akkor és csak annyit mondunk csöndesen:
"fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian."
Wass Albert
-
Húszéves találkozó. Pontosan tudnak rólam mindent, de vacsora közben úgy viselkednek, mint akik húsz éven át egyszer sem hallottak felőlem. (...) Van valamilyen rejtélyes rangsor, mely a gyermekkorban kialakul, s később sem lehet átugrani. A világot sokkal könnyebb meggyőzni, mint az osztálytársat, aki tud rólad valamit. Mit? (...) Nem tudja pontosan. Csak gyanakodva néz reád, pislogva és örök - talán jogos - kétellyel.
Márai Sándor
-
Akármilyen öregek vagyunk, nem akarunk a gyerekeink előtt sírni. Ráadásul bármit megtennénk értük, ők pedig nem is tudnak róla, mert nem képesek még felfogni a feltételnélküliséget.
Fredrik Backman
-
"Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva.
Ottlik Géza
-
A gyermek nincsen tudatában saját gyermekkorának; a felnőttnek viszont a gyermekkor az a múltbeli ország, amelyet valamikor elveszített, s amelyet hiába próbál visszaszerezni azzal, hogy zavaros vagy éppen nem létező emlékekkel népesíti be, amelyek csupán álmok árnyékai. Ezért szeretnénk a gyermekünk emlékezetének a krónikásai lenni; annak a valaminek a krónikásai, amit ő nagyon hamar el fog felejteni, az apa számára viszont annak a legfőbb bizonyítéka, hogy nemzője lett az utókorának.
Juan Gabriel Vásquez
-
Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hûek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hûség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan.
Kosztolányi Dezső
-
Visszaemlékeztem arra az igazságra is, aminek mindig is a tudatában voltam: egy nő sohase tárja fel egy férfi előtt azt, amire gondol. (...) Titokzatosságunkban rejlett a hatalmunk. Ez olyan elemi bizonyosság volt, ami nemzedékek során sem változott.
-
Olyan sok minden van, amit úgy szeretnénk elmondani a gyerekeinknek! Szeretnénk meggyőzni őket, hogy ne nőjenek fel olyan hamar, de nem hallgatnak ránk. El akarjuk mondani nekik, hogy a szépség múlandó, de ők nem hajlandók elhinni. Figyelmeztetjük őket, hogy tetteiknek következményei lesznek, és mégis dacolnak velünk. Szomorú, de gyerekeink még csak nem is kapiskálják, hogy veszélyes hely ez a világ, így hát a mi dolgunk, hogy megtegyünk mindent, amit csak tudunk, hogy megvédjük őket.
-
Láttam a múltját. Láttam a jövőjét. Tudtam, hogyan ragadja majd magával a halál, s a frissen szerzett tudás terhe ólomsúlyként nehezedett rám. A nagyanyám mindig azt mondta, soha nem szabad elárulni senkinek, mi módon leselkedik rá a halál. A sorsunk ellen semmit sem tehetünk, semmi módon el nem kerülhetjük. Ahogy lesz, úgy lesz. Ha túl korán megtudja az ember, mi vár rá, sötét árnyék vetül az életére, mely eltakar előle minden fényt.
Celia Rees