Oh bölcsek, mily nagy csalódástok, Midőn oly bölcsen állítjátok, Hogy nincsenek kisértetek! Mi hát egyéb, mi, mint kisértet, Mint sírjából feljáró lélek A múltból az emlékezet?

Kapcsolódó idézetek

1. Isten veled hát! A mi elmult, Örökre elmult: mért siratni? Lásd, engem épen az vigasztal, Hogy vígaszt semmi sem tud adni. Reviczky Gyula
2. Kert voltál, benned számtalan gyönyör lakott! De nincs menekvés, sírba vagy bezárva most, ki csekély dicsőséget keresve éltél velünk, s akár az álom, elszálltál, tova.
3. Ki egykor, mint én, oly boldog vala, S többé reménye sincs, hogy az lehet: Annak felejtés ad csak enyhülést, Nem a te képed, jó emlékezet! Tompa Mihály
4. Mi van, ha létezik egy másik világ, amelynek más a nyelve? Mi van, ha lehet másképp látni, hallani, érezni? Még sosem éreztetek semmit onnan, legbelülről? Sosem villant fel semmi a szemetek előtt? Nem szólalt meg egy hang a fejetekben? Még ha nem is voltatok benne biztosak, a tudás nem dobogtatta meg akkor is a szíveteket? Mary E. Pearson
5. Az emlékezetet ki kell pusztítani az emberekből (...). Tőle nő a gonoszság. Így kellene lenni: éltek egyesek, meghaltak, és minden gonoszságuk, és minden butaságuk velük együtt felfordult. Mások születtek; semmi gonoszra sem emlékeznek, de a jó emlékezetükben van. Makszim Gorkij
6. Ürül a lélek a síráskor ürül a bánattól ürül a magánytól ürül a gyásztól ürül az elfojtástól ezért hát sírjatok sírjatok születéskor sírjatok halálkor sírjatok mindig ha szerelmet láttok. Tisza Kata
7. Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember másvalamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek. Szent Ágoston
8. Milyen nevetséges az emberek magatartása! A velük egy időben élő kortársaktól sajnálják a dicséretet, de milyen nagyra tartják, ha az utódok dicsérik őket: az utódok, akiket nem láttak, és soha nem látnak! Ez majdnem olyan, mintha azon búsulnál, hogy az elődök nem zengtek rólad dicshimnuszt. Marcus Aurelius
9. Semmit sem adtál, csak azt a percnyi sírást. (...) Ennyi maradt. De ez megmaradt, egyedül igaz bizonyítékként, hogy ami elmúlt, nem semmi volt, hogy az érzéseknek súlya volt, szépsége volt, lángja volt. Ez a kis kivetkőztető, hangtalan sírás, ez az, amire élesen, tisztán emlékezem, a szétnyomott nedvességre az arcodon. Bánat futott át a földön: valami történt. Létezett valami, aminek minden más jele bizonytalanná oszlott a messzeségben, az időben, de hogy akkor, utoljára, utolsó percben csupán, miután oly hosszú ideig bizonygattuk magunk és a másik előtt, hogy vége, nincs semmi már, nincs értelme, minek volt, miért kellett találkozni és álmodozni, hogy végül akaratlanul, akarat ellen mégis áttört a sírás, a bizonyíték. (...) Sírtál, és tudom, értelme volt a "semminek".
10. Talán erőm volt kevesebb, vagy célt tévesztettem? Lehet, elhibáztam az életet. Amikre vágytam egykoron, idézni is pironkodom. (...) Fáradt vagyok halálosan, hitem, reményem veszve van, te könnyíted csak lelkemet, gyermeki szép emlékezet.