Sápadtan mentél, hangtalan haraggal. Utánad néztem, míg csattant a zár, furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal, és elpusztított Édenébe zár.

Kapcsolódó idézetek

1. Ablakból kémlelt, édes Mennyország, Titokban nézted furcsa járását, Álmodtál róla, nem vált valóra, Csak nézted, hogyan megy tovább. Rúzsa Magdolna
2. Honnan jött ajtómba hívatlan e bánat? Még átlépem egyszer az üres szobákat, mint ki ottfelejtett valamit, a szemnek téveteg tüzével csöndes búcsút intek. Adam Bernard Mickiewicz
3. Itt hagytál, mint levél az ágat, Erdőt a vándormadarak, Elvitted mosolyod sugarát És szívem árva, bús maradt. Reviczky Gyula
4. Lásd, újra itt vagyok, gyúljon föl enyhe lángod, Mely, mint hû eb szeme, oly élő és oly sárga, Csendesen ráfordítom a kulcsot most a zárra, És kettesben maradtunk; kizártam a világot. Tóth Árpád
5. Elmegy. Kinyitja az ajtót, elmegy anélkül, hogy visszanézne. Becsukja az ajtót maga mögött. Állok az ablaknál, és nézek utána. Gyors léptekkel távolodik, alakja eltûnik az egyik épület árnyékában. Még akkor is sokáig nézem azt a helyet, amikor már régen nem látom. Talán valamit elfelejtett elmondani, és talán még visszatérhet - reménykedem. De nem jön vissza. Csak a hiánya marad utána, mint valami horpadás a térben. Murakami Haruki
6. Vesztett Paradicsom, te! Elvesztél, mert kereslek fény nélkül, mindörökre. Rafael Alberti
7. Hányszor hívtál és mégis hagytalak Elveszni Téged, szívem csendjein, S amíg nevettem más reményein, Temetve mindent, elsirattalak.
8. Csukd be az ajtót, vissza se nézz: várni a könnyebb, menni nehéz, lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul, mindig lesz, aki vár, aki fél, mindig lesz, aki vissza se tér, megszül, és meghal, és elhagy. Szabó T. Anna
9. Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár s közönyt és hallgatást kapott cserébe, számodra most is nyitva, de ne nézz be, hisz odabent nem ég a régi láng már. Ma minden apró árulásodat jól látom, s hogy hibáztunk mind a ketten, hányszor hazudtál s én hányszor tettettem, még sincsen vád és nincsen bûntudat s egyszerre értelmetlen és üres lett, ami köztünk történt, hisz nem szeretlek. Kálnoky László
10. Úgy mentél el, mint a madár, elköszönni már nem tudtál. Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és a fájdalom.