Sokáig azt hisszük, hogy a Végzet mennydörgésszerûen köszönt be, görögtûzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: "Szabad?" S aztán belépnek.

Kapcsolódó idézetek

1. Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketítő, butító. Ambrus Zoltán
2. De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit? A stressz, a félsz, a hiszti, a nyûgök, macerák... Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit, s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák. Varró Dániel
3. Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kezdődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban: egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál valaki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük igazán a szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja fejét, szórakozottan. Így kezdődik. Nem. Ilyenkor már meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít és csilingel. Márai Sándor
4. A gyász és a sivár időszakok egyszer mindannyiunkat meglátogatnak, és ha megtanuljuk őket nem átokként, hanem ajándékként fogadni, az megváltoztathatja az ellenállásunkat. Kultúránk szemlátomást a gyönyör hajszolására van ráállva. Benne van már a Függetlenségi Nyilatkozatban is: "élet, szabadság és a boldogság keresése." Emiatt könnyen azt hihetjük, hogy ha nem vagyunk folyamatosan boldogok, akkor velünk van baj. Aki veszteséget, levertséget, búskomorságot érez, vagy azon tûnődik, "egyáltalán mi értelme mindennek?", azt csak még jobban elszigetelheti ez a megszállott boldogságkultusz. Úgy tûnik, kultúránk egyre jobban fél a szomorúság gondolatától, és minden erőnkkel igyekszünk távol tartani az ajtónktól. Pedig a szomorúság az emberi élet része, és megvannak a maga ajándékai is, még ha néha nehéz is felismerni őket. Glen Van Peski
5. Azt hiszem, örülök a halálnak, örülök a halál némaságának. Odaát várni fognak engem, és felelnem kell a tetteimért. Nagyon ijesztő gondolat, mégis tudom, szembe kell néznem velük, hogy végre megleljem a békét. J. D. Barker
6. Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt. Vincent Van Gogh
7. A Végzet mosolyog. Mi rettenetesebb ennél? Ez a lelkek kérlelhetetlen kísérőjének utolsó cselvetése, mellyel próbára teszi az embert. A tigris-végzet néha bársonymanccsal simogat - félelmes játék -, édesen hízeleg a vadállat. Mindenki észlelhette magában, hogy az önérzet megnövekedése hogyan esik össze néha a teljes erőtlenséggel. A hirtelen növekvés fellazítja a szervezetet, és lázat okoz. Victor Hugo
8. A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként. Irvin David Yalom
9. Ilyen könnyû a halál: a kedves forró ölelése az, mely fáj, de mégis édes. Jer, gyilkos féreg, és éles fogaddal oldd egyszerre föl az élet únott kapcsait!
10. Irigység, átok és félelem szomorú tükréből mosolyog az uralkodó fensége - könnyek, szitkok és kétségbeesett jajok szörnyû lakomáin dőzsölnek a dicsőített boldogok, ezektől megrészegednek és úgy támolyognak át az örökkévalóságba, Isten trónja elé. Friedrich Schiller