Ugrás a tartalomra
Õsszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat - valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik - s mi fölébredünk. Látszatra leszûkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely - ahol szobánk áll, és lámpásunk világít - a "kör középpontja". Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága.
Égessük lámpásunkat!
Kapcsolódó idézetek
-
Az élet olyan, mint egy szoba, amelyben lámpák égnek, de a redőnyöket leeresztették. Életünk során egyszer-kétszer megadatik nekünk, hogy felnyissuk a redőnyöket, és eloltsuk a lámpákat; ilyenkor rövid pillanatokra megvilágosodik a kinti sötétség, s egy futó pillantást vethetünk arra, ami a szobán kívül elterül.
-
A távolság teljesen mást jelent, ha az ember gyalog vág neki a világnak. Az egy kilométer hosszú lesz, a kettő szó szerint tekintélyes, a tíz óriási, az 50 pedig már az elképzelhetetlen határát súrolja. Rájövünk, hogy a világ tágasságát csak a túrázók kis közössége ismeri. A bolygólépték a mi kis titkunk.
Az élet is takarosan egyszerûvé csupaszodik. Az idő elveszíti minden jelentőségét. Ha besötétedik, az ember lefekszik, ha megint kivilágosodik, felkel, minden más csak a kettő közti átmenet. Csodálatos.
Bill Bryson
-
A sötétség, az igazi sötétség nem a fény hiánya, hanem a belenyugvás, hogy sose tér vissza a fény. Pedig a fény mindig visszatér és megmutat ismerős dolgokat: az otthont, a családot, de megmutat még észre nem vett és új dolgokat is. Új lehetőségekre világít rá, és buzdít, hogy használjuk ki őket.
-
Az ember megszületik. Ilyenkor nagyon közel állunk a vászonhoz, és semmit nem értünk az egészből. Csak a rengeteg fényt és színt vesszük észre. Azonban ahogy idősebbek leszünk, egyre hátrébb lépünk, és kezdjük megpillantani a képet. A kis színpöttyök virágformát öltenek, emberekké olvadnak össze, kutyákká. Lesz rálátásunk. De amikor valaki örökké él... vagyis ha örökké élne, akkor folyamatosan távolodnia kellene a képtől, és a festmény hamarosan csak egy élénk színû négyszög lenne valahol messze a távolban. Még mindig emlékeznénk arra, hogyan nézett ki közelebbről, de valójában már nem látnánk. És addig kellene távolodnunk tőle, míg végül a színek is eltûnnének, és a kép már csak egyetlen fénypont lenne. Aztán ezt is magába nyelné a környező sötétség, mint amikor kihuny a csillag.
-
Világosság nem a világ valóságának magunkból való kitakarítása révén támad bennünk, mai emberekben, hanem a hétköznapi világon át vezető, szenvedésekkel, vagyis tanulással kikövezett úton. Ha figyelmesen haladunk rajta, idővel mindennek a helyét megleljük. Helyet a rend teremt. (...) Akiben rend van, annak a lelkében mind több és több a hely.
Kornis Mihály
-
Az ember megszületik és él - ennyi a bizonyosság. Néha úgy érzi, hogy valamilyen erő hordozza, néha, hogy elhagyja. Létének alapjait nem ismeri. Életének valószínûleg csak annyi az értelme és feladata, hogy némi fényt gyújtson a létezés sötétségében, fényt - akármilyen picit is - vigyen a kapcsolataiba, s egy kis melegséget.
Popper Péter
-
Van, hogy egy apróság megváltoztatja az életünket. Hirtelen, amikor a legkevésbé számítunk rá, történik valami, és új irányba indít. Olyan útra, ami csupa meglepetés. Hová érkezünk? Ez az út maga az élet. Így keressük a fényt. De hogy megtaláljuk a fényt, előbb át kell jutnunk a sötétségen.
-
A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe.
Frances Hodgson Burnett
-
Ez a lét talánya. Mikor lépjünk tovább, és mikor maradjunk. Ha túlságosan sokáig időzünk, álmaink vagy valaki más álmának foglyaivá válunk. Ha túlságosan gyorsan haladunk, soha meg nem állva élünk, mindenből kimaradunk, az egész életünk összemosódik tetteinkben. A jó élet pillanatokból épül meg - olyan alkalmakból, amikor hátralépve szemlélődünk, és valóban látunk. Látjuk az álmot és az álmodót.
Mark Lawrence
-
Ébren vagyok. Hát persze, ébren vagy, és erősen koncentrálsz, de egy hamis álmot kergetsz. Az egész emberiség ébren álmodik, és foglya egy világnak, amely nem is létezik. Egy olyan világegyetemet álmodunk magunknak, amely tele van számokkal és statisztikai adatokkal, csak a természetet vagyunk képtelenek objektíven szemlélni. A dolgok szétszálazhatatlan szövetét, amely pillantásunk elől mindig rejtve marad, úgy próbáljuk mégis kibogozni, és azután a szálakat egymás fölé - vagy mellérendelni, hogy a csúcsokba mindig magunkat helyezzük. Szimbólumokról és apró részletekről értekezünk, amiket létezőknek kiáltunk ki, levezetéseket és hierarchiákat fabrikálunk, közben pedig eltorzítjuk az időt és a teret. A dolgokat mindig látnunk kell ahhoz, hogy megérthessük őket, de abban a pillanatban, amint láthatóvá tettük, eltüntetjük az értelmünk elől. Nézz bele a sötétségbe, Karen! Az élet ősoka sötét. A sötétség félelmetes. Egyáltalán nem! Csak kioltja látható világunk koordinátáit. Ez ennyire rossz? A természet objektív, és telve van sokszínûséggel! Csak az előítéleteink szemüvegén keresztül szegényedik el, mert mi a kellemes és a kellemetlen szerint ítélünk. Az erős fényben mindig csak magunkat ismerjük fel újra és újra.
Frank Schätzing