Õszintén bámultam azokat az osztálytársaimat, akik fürge evetkeként araszoltak a tornaterem mennyezete felé. (...) Nem lelkesített igazán, hogy ha egyszer fölkínlódnám magam, a jutalom mindössze az, hogy le lehet mászni!

Kapcsolódó idézetek

1. Érzelmi kötődés nélkül a mégoly érdekes tantárgy is csak egy újabb léc, amit át kell ugrani, legfeljebb az ugrás érdekes volt. Az újabb nekifutáshoz ösztönzés kell, ez nem megy emberi vonzás nélkül.
2. Soha nem éreztem magamat egy "tehetség" boldog tulajdonosának; egyetlen célom volt csak, megváltsam magamat - üres kézzel, üres zsebbel -, a munka és a hit révén. Ennek folytán puszta választásom nem is emelt senki fölé: felszerelés nélkül, felkészültség nélkül, mindenemet bedobva láttam munkához, hogy mindenestül megváltsam magamat. Jean-Paul Sartre
3. Néha csak feladnám és tovább sétálnék, választanék egy másik életet, egy egyszerûbbet, kevesebb meglepetéssel és kihívással, aztán meg belegondolok, hogy az a vesztesek játszmája, aztán meg pofozom magam, hogy miért vesztesezem le azt, aki ácsorog, hisz én is azt teszem. Aztán meg ismét jár az agyam, és beugrik, hogy de nem is, mert haladok ám előre, fogják a kezemet, csak minden úgy összefolyik. Olyan nagyon. Nem is értem. Mindenesetre nyugtat, hogy a legjobb tanulók kapják a legnehezebb leckéket. Oravecz Nóra
4. Minden energiámat a jutalomra koncentráltam, anélkül, hogy felfogtam volna: ha az ember vágyik valamire, nagyon világosan célul kell tûznie maga elé azt, mire kell. Ez a jutalom keresésének egyetlen motívuma. Paulo Coelho
5. Mindenki őrülten vágtat az álmai nyomában. Kinyújtják a kezüket, hogy elérjenek valami láthatatlant, még ha nem is voltak céljaik vagy... vagy, ha rájöttek, hogy nem érhetik el őket, akkor sem adták fel, hanem küzdöttek tovább. De mindeközben én mégis mit csináltam? A távolból figyeltem és még a kezemet sem nyújtottam ki. Annyira féltem attól, mi történhet, hogy még csak meg se mertem mozdulni. Ehelyett csupán irigykedve néztem, hogy találják meg mindannyian az útjukat. Azzal takaróztam, hogy más vagyok, mint ők, pedig csak féltem, hogy fájhat.
6. Sok diáktársam érkezett az enyémnél kényelmesebb háttérből. Gyakran egyik vagy mindkét szülőjük orvos volt. Többen magániskolába jártak, ahol önbizalmat pumpáltak beléjük. Elvárták, hogy az emberek hallgassák őket, ha megszólalnak. Nem mentek, hanem vonultak. A vagyonuk elszigetelte őket minden bizonytalanságtól. Minden kisebb csalódást, kudarcot hitetlenkedve fogadtak - mintha az élet tartozott volna nekik valamivel. Nem is sejtették, mások számára milyen kemény próbatétel. Shahed Yousaf
7. Hogyan ígérhetném én azt ezeknek a frissen végzett aligfelnőtteknek, hogy ha optimistán indulnak neki a nagyvilágnak, minden rendben lesz? Hiszen a világnak mintha éppenséggel az volna a célja, hogy mindenkit legyőzzön. Christina Lauren
8. Dolgoztam. Dolgoztam látástól vakulásig, folyton. Ebbe húzódtam vissza, ez volt az én mentsváram, az alibim. Alibi, hogy ne kelljen élni. Mert azt nem nagyon szerettem, élni nem volt túl jó. Volt egy olyan érzésem, hogy én ahhoz nem értek. Ezért feladatokat adtam magamnak, kásahegyeket emeltem, hogy át kelljen rágni magam rajtuk. Jó magasakat. Meredek lejtőket, hogy mászni kelljen. Aztán gyerünk, nekigyürkőztem. Legyőztem az akadályokat és gyorsan kerestem újakat. Különben még csak különösebben törtető se voltam, nem volt hozzá elég fantáziám. Anna Gavalda
9. Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyûltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tûnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem. Charles Bukowski
10. Egy feltoluló könnyét az emlékezésnek kényszerülök elmorzsolni írás közben szememben, s ajkam halk áldást rebeg a visszahozhatatlan elmúlt órák s mestereink: a tanítók felé! Márai Sándor