Úgy gondolkodunk akár a halálról, akár a betegségről, akár a visszafordíthatatlan betegségről, hogy az nem az enyém, az másé. Szerintem kell ahhoz egyfajta élettapasztalat vagy kor, hogy az ember bekalkulálja azt, hogy halandóak vagyunk, és bármikor elkaphatunk egy olyan betegséget, amit nem tudunk visszafordítani.

Kapcsolódó idézetek

1. A halál olyan tény, amellyel mindnyájunknak szembe kell néznünk. Jöhet egy hosszú élet végén; de hirtelen elragadhat fiatal és erős embereket is. A halál elkerülhetelen. Mihelyt megszülettünk, elkezdünk feléje haladni. Nem annyira az a fontos, hogy mikor halunk meg, hanem az, hogy hogyan.
2. Viszonylag fiatal korunk óta valamennyien tudjuk, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia, még nekünk is. Más kérdés, hogy saját halálunkat azért igazából nem tudjuk olyan mértékben el is hinni, hogy számoljunk vele, mint realitással, és sorsunk alakításakor a tekintetbe veendő tényezők egyikeként tartsuk szem előtt.
3. Bele kell egyezni a halálba, és elsősorban nem a saját halálunkba, hanem abba, hogy az ember meghal. Ha úgy halunk meg, hogy előtte nem egyeztünk bele, a halálunk nem a sajátunk lesz, hanem rajtunk kívül álló, független esemény.
4. - Szerinted mikor hal meg egy ember? (...) - Amikor elkap egy gyógyíthatatlan betegséget? - Nem. Hanem akkor, ha elfelejtik.
5. Ami az emberben igazán sérülhet, az nem is ő maga, hanem inkább az elképzelései vagy az álmai vagy a vágyai. Sokszor szeretjük halhatatlannak érezni meg hinni magunkat, de egy olyan fordulatnál, mint például nekem a betegség volt, kiderül, hogy ez nem igaz, és nagyon visszahúz a földre: érzed a halhatatlanságod helyett a mulandóságodat, érzed a butaságodat, érzed, hogy mennyire elszámoltad magad, és ez azért nagyban hozzásegít ahhoz, hogy megjelenjen az alázat.
6. Egyszer mindannyian rájövünk, hogy amíg élünk, minden lehetséges. Még a lehetetlen is, akár az is, hogy meghalunk. (...) Akkor billen meg az egész, mikor sebet ejt rajtunk az életünkre igényt tartó halál. Érkezéséig a halandóságunk csupán fantazmagória. Olyasmi, amiről beszélünk, amiről ugyan tudunk, de a halállal való szembesülés pillanatáig elhessegetjük magunktól. Nagy Bandó András
7. A halál olyan, mint valami rejtélyes dolog, egy folyamatos kérdés, ami még a legboldogabb napjainkban is foglalkoztatja gondolatainkat. Ha végül úgyis meg kell halnunk, akkor mi értelme van az életnek? Minden embert ez a kérdés foglalkoztat, erre keres választ. (...) És ha meg is találjuk rá a választ, az még nem jelenti, hogy valaminek a birtokában vagyunk, hanem azt, hogy attól kezdve szabadon élhetünk. Susanna Tamaro
8. Én azt hiszem, a halhatatlanságot nem a halál órájában, hanem az élet folyamatában kell keresni. A halálunk utáni jövő vajmi keveset jelentene nekünk, ha nem élnénk meg a jelenben, ahogy félig-meddig öntudatlanul megéljük azt a kort is, mikor még nem léteztünk. Életünk egyetlen pillanata sem mozdulatlanná dermedt jelen, hanem jövő, jelen és múlt egymásba fonódó szövedéke. A múltról látszólag keveset tudunk, a jövőről még kevesebbet, s mégis hatnak az életünkre: így éljük meg minden pillanatban a halhatatlanságot. Gyurkó László
9. Ha valamitől félek, az nem a halál, hanem a kiszolgáltatottság, az a mérhetetlen leépülés, ami az embert esetleg az élete végén eléri így vagy úgy, kit fizikailag, kit mentálisan, kit a fájdalomtól. Ezt végigasszisztálni épként: ezt viselem nehezen. Nem az elvesztéssel van a baj, azzal számolunk, arra valahogy mindenki fel van készülve, az az élet része. Amivel nem számolsz, az az, hogy hogy kísérsz el odáig. Jakupcsek Gabriella
10. Olyan könnyen mondjuk ki: ha lebénulok, vagy ha rosszabbodik az állapotom, akkor már nem akarok többé élni, de legtöbbször egészségesen húzzuk meg ezt a határt. (...) Csak akkor láthatjuk, meddig szeretnénk elmenni, amikor megtörténik velünk az, amitől előtte annyira féltünk. Ha pedig végül eljön az idő, akkor ez a határ kitolódik.