Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifûteni.

Kapcsolódó idézetek

1. Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák. Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés. Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek, ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással. Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta. Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szûk kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig. Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag több a szegény, aki örül, ha már havazik. Jónás Tamás
2. A télnek megvannak a csábító oldalai, még ha felnőttkorunkban nem is észleljük ezeket ilyennek: a hó az úttesten bosszantó akadállyá válik, a sötétség elrontja a sportolás élményét, és a hidegből drága fûtési szezon lesz. A gyerekek azok, akik feltétel nélkül szeretik a telet, és talán saját nosztalgiánk is az, ami a korábbi teleket megszépíti. (...) De nemcsak a klíma változott meg, hanem mi is. Idősebbek, racionálisabbak és kevésbé lenyûgözhetőek lettünk. (...) Nem kell, hogy mindannyian újra gyerekek legyünk, de gyakrabban visszaemlékezhetnénk az örömnek erre a gyermeki érzésére.
3. Egy régi, elhagyatott háznál nincs szomorúbb látvány. (...) Mintha mindig csak a múlton merengene, és gyászolná a soha vissza nem térő napokat. (...) Üresen kong, és senki nem jár benne, csak a szél. (...) Talán holdsütötte éjszakákon mind visszajárnak... a múltbeli kisgyermekek, a rózsák és a dalok lelkei... és egy pillanatra az öreg ház is újra fiatalnak és boldognak álmodhatja magát. Lucy Maud Montgomery
4. Mióta élek, megvan az a tulajdonságom, hogy olyan erősen el tudok képzelni bármit, hogy látom, érzékelem, átélem. Kisgyerek koromban a huszonhat fokra felfûtött szobában jéggé dermedt lábamat dörzsölgette anyám, s nem tudta megérteni, mi bajom lehet, aggodalmában a hőmérőt is a hónom alá dugta, persze nem mutatott lázat. Nem mondtam meg szegénynek, hogy nincs veszedelem, csak éppen játszom, azt játszom, hogy szegény árva kislány vagyok, se lakásom, se családom, és kinn bujdosom a havas nagyerdőn. A kályha az ágyam mellett volt, nekem meg vacogott a fogam. Erős a képzelet, erősebb a realitásnál. Szabó Magda
5. Emlékeznek még gyerekkoruk első hóesésére késő ősszel vagy télen? Egy másik valóság betörése volt. Félénk, ritka valami, amely látogatóba érkezett, amely alászállt, és közremûködésünk nélkül megváltoztatta a világot körülöttünk, akár egy váratlan ajándék. A hóesés egyenesen a kezelhetetlen egyik tiszta megjelenési formája: nem tudjuk előállítani, kikényszeríteni, még biztonsággal előre tervezni sem, legalábbis hosszabb időtávra nem. Mi több: a havat nem vehetjük birtokunkba, nem sajátíthatjuk ki: ha a kezünkbe vesszük, kicsorog az ujjaink közül, ha bevisszük a házba, kifolyik belőle, ha pedig a mélyhûtőbe tesszük, többé már nem lesz hó. Talán éppen ezért vágyik utána olyan sok ember, nem csak a gyerekek, különösen karácsonykor. Hartmut Rosa
6. Hideg télben, az esti szélben A szó megszakad, benned ragad A fenyő színe, a kenyér íze, Az ősök dala, a szíved szava, A szülőföld hív haza. Ismerős Arcok
7. Olyan sok dolog létezik, ami érzelmeket elevenít fel: a föld lágysága tavasszal, felhők a nyári égbolton, az őszi szellő illata, az esőcseppek hangja egy selyem esernyőn, a hûvös levegő az iskolából hazafelé tartva, a táblatörlő illata, a távoli teherautók elsuhanó hangja az éjszakában, vagy a biztonság és megnyugtató érzése egy kisboltnak késő éjjel. Csak meg akartam osztani veled ezeket az érzéseket. Életem végéig.
8. A szerelem persze nem olvadt el az évszak változásával. Az álmodozás folytatódott, de már a múltból táplálkozott. Nem volt min híznia. És az új évszak is változásokat hozott. Úgy éreztem, a tél a szerelem időszaka, nem a tavasz. Télen a lakható világ annyira összehúzódott: abban a kicsi, zárt világban, amelyben éltünk, képtelen remények teremtek. De a tavasz leleplezte a hely eredeti rajzát: a hosszú barna utakat, a régi, repedezett járdákat a talpunk alatt, a téli viharok alatt letört ágakat, amelyeket el kellett takarítani az udvarokról. A tavasz napvilágra hozta a távolságokat, olyannak mutatta őket, amilyenek voltak.
9. Van úgy, hogy változásra vágyunk. Átmenetre. Mint az évszakok. A tavaszunk csodálatos volt, de a nyarunknak is vége. Kihagytuk az őszt. És most... hirtelen olyan hideg lett, annyira hideg! Minden megfagy. Szerelmünk elaludt, és a hóesés meglepte. És ha elalszol a hóesésben, nem érzed a halál közeledtét.
10. Vajon miért vár az ember mindig másik évszakot? (...) Miért ne lehetne örülni a télnek, amely szemlátomást nem óhajt enyhíteni a szorításán, és amolyan színházi havat szór a járdákra, amikor mindjárt itt a március? A nyár úgyis eljön, és a következő tél is, amikor már egy évvel öregebbek leszünk, és egy évvel közelebb kerülünk ahhoz, amitől úgy félünk.