Vannak dolgaink, emlékeink, amik ott porosodnak a polcainkon. Évek során felgyûlt, megélt pillanataink. Õrizzük, hogy bármikor előkaphassuk őket. Albumnyi fotók, megfakult életképek... Körülvesszük magunkat emlékekkel, évek óta nem használt dolgokkal, gardróbban felejtett ruhákkal, repedt kávéscsészékkel, színeiket vesztett pillanatokkal, polcon felejtett, soha nem olvasott könyvekkel. Ezek lesznek értékeink, a bizonyosságaink, a helyhez kötöttségünk biztos gyökerei.

Kapcsolódó idézetek

1. Mindnyájan elhagyunk különféle fontos dolgokat. (...) Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy élünk. De a fejünkben, igen, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban. Murakami Haruki
2. Az emlékezet a fölösleges dolgok raktára, afféle kamra, melyben régi cipőkkel telegyömöszölt poros kosarak, leszakadt fülû kofferok, mindenféle rongyok, ernyők, üvegek, albumok, drótok, fél pár kesztyûk alusszák álmukat, amíg végleg ki nem dobják őket. És por, por, sûrû, renyhe por, az idők pora. Jurij Trifonov
3. Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt. Wass Albert
4. Leélünk két, tíz, húsz évet valaki mellett. Meglepődünk-e, mennyit felejtünk? Életünk óriási darabjai tûnnek el, emlékeink zavarossá válnak. Mit tettünk ennyi idő alatt? Hogy töltöttük párként az időnket? Itt-ott felmerülhetnek elszórt töredékek, de azt az első pillanatot sosem felejtjük el. A kéz, ahogy közelebb von, lecsukja a szemed, mialatt az idegen szájának édességét ízleled. Elmosódott kép a bőrről, a szemről, a szem elé hulló hajról, vállról. A képekből tündöklő láncot fonunk, a láncszemek sosem szakadnak szét, a gyöngyszemek nem gurulnak el. Velünk maradnak örökre. És megütközünk azon, hogy sokszor ez minden, amit a másikról megőrzünk.
5. Az emlékeink mi magunk vagyunk... aki nem képes emlékezni, emlékeit megőrizni, az megnyomorodott lélek, szerencsétlen. Aki érzelmek nélkül él át mindent, a végén belül üres marad. Az emlékeink elkísérnek bennünket egész életünkben, részünkké válnak, belénk vésődnek, megkövülnek, szilárdak, súlyosak lesznek. Nemere István
6. Azt mondják, az emlékek elnyomhatóak. De az is lehet, hogy csak elraktározzuk őket valahol máshol. Mert mindegy, hogy mennyire fájdalmasak, nincsen nálunk értékesebb. Az életünk legalább annyira a kudarcainkra épül, mint amennyire a sikereinkre. Ezek tesznek azzá, amik vagyunk.
7. Ez tart minket életben: hogy például szükségünk van a kádba egy csúszásgátló gumiszőnyegre. Vagy egy kuszkuszfőző edényre. Vagy új konyharuhákra. Úgyhogy nem vásárolunk meg mindent egyszerre. Eltervezzük, hogy mikor melyik boltba megyünk majd. Nézelődünk, tanakodunk. (...) Lassan, fokozatosan töltjük meg a szekrényeket és a fiókokat. Szinte egy életbe telik, hogy egy egész házat megtöltsünk a holminkkal. És ha megtelt, eltörünk valamit, hogy újat vehessünk helyette, hogy másnap is legyen dolgunk. Néha még a párunkat is elhagyjuk, hogy egy másik történetet, egy másik házat, egy másik jövőt képzelhessünk magunknak. Egy másik életet, amivel majd megint dolgunk lesz. Grégoire Delacourt
8. Valamikor szerettem volna egy helyen gyûjteni tárgyakat magam köré, végül csak helyeket, élethelyzeteket sikerült. Ez se kevés. (...) Ami fontos tárgy, az úgyis belém költözik, nem tud elveszni. Parti Nagy Lajos
9. Csomagolod, pakolod és viszed a könyveidet, a pakkodat, a képeket a falról. A színeket, ízeket és hangulatokat, a hozzájuk kötődő életmozaikokkal. Indaként bevonnak a formák és alakzatok a maguk történeteivel, hangoskodásukkal és dacos csöndjükkel, amivel gondolataid felgyorsuló dübörgését provokálják, hasítják ki belőled. Elkerülhetetlen, megmenekülhetetlen a zuhanás, a szédülés önmagadba, a ki-betapicskolás a pisafolyószerû érzelemtócsádba, amelyet az éveid könyörtelenül teremtettek köréd. Tisza Kata
10. Emlék. Van, amit szándékosan tárolunk, mint például a vonásokat, a szeretett lény mosolyát, mélyreható pillantását, és ezeket a tudatosan tárolt dolgokat bármikor előhívhatjuk, ha szükségünk van rájuk. (...) Viszont a tudatalattink is emlékszik, talán még intenzívebben. Ezeket az emlékeket nem tudjuk az akaratunkkal előcsalogatni, váratlanul csapnak le ránk. Elég egy illat, egy szín, egyetlen szó, és a tudatalattink máris a felszínre hív elfeledettnek vélt jeleneteket, párbeszédeket, vagy akár egy ölelést. Ezek megrendítőbbek, mint bármely tudatosan tárolt pillanat.