Végignézzük, ahogyan más emberek meghalnak, és a józan eszünkkel tudjuk, hogy a végzet minket is elér majd egy napon, de mélyen legbelül soha, de soha nem hisszük el igazán. Hasztalan sopánkodnak az öregasszonyok a kiskapu előtti padon üldögélve, hasztalan beszélnek arról, hogy már alig várják, hogy a túlvilágra kerüljenek. Hazugság az egész. Ugyanez a helyzet a szerelemmel is, amiről úgy gondoljuk, hogy örök tulajdonunk. Egyszerre csak megtörténik: hirtelen szertefoszlik, és mi csak nézünk meglepetten.

Kapcsolódó idézetek

1. Furcsa, milyen könnyen mondunk ítéletet egy másik ember fölött, mindaddig, amíg nem hiányzik. Amíg el nem ragadja tőlünk a sors. És azért veszítjük el, mert soha nem is tartozott igazán hozzánk. Carlos Ruiz Zafón
2. Az örök élet nem adatott meg nekünk. Helyette azt az illúziót kaptuk, hogy amíg élünk, ugyanazok maradunk, akik mindig is voltunk. S ebbe a hazugságba mélyen belerágjuk magunkat. Ezért nem tudunk jól megöregedni. Az öregedés számunkra azt jelenti, hogy Isten részvét nélkül kifoszt bennünket. De Istenre még a képzeletünkben is nehéz haragudni - túlságosan hatalmas a mi dühünk érvényesítéséhez. Tehát könnyebb megtagadni őt. Vagy a Sátánnal helyettesíteni. S a legkönnyebb a szeretett embert - nőt vagy férfit - felelőssé tenni azért, hogy kapcsolataink kiégnek, elromlanak, az imádott lélek csalódást okozó átokká válik, kellemetlen szemtanúja lesz indulásunk elkerülhetetlen kudarcainak. Popper Péter
3. Kevesen kapnak esélyt arra, hogy a túlvilágon vigaszra leljenek. Semmit sem érnek tetteink, nem számíthatunk értük jutalomra. Mert előre meg van írva a sorsunk. Kárhozatunk vagy üdvözlésünk már világrajövetelünk napján kihirdettetik. De csak a halálunk után szerzünk tudomást róla. Ezért az élet számunkra nem más, mint gyötrő várakozás.
4. Mennyi szép remény, és mind hamvába hol, Mennyi büszke tervünk, mind dugába dőlt, Mennyi butaságot hord hátán a föld, Mindnyájunk úrnője, a halál tudja jól. Van, ki untig játszik, táncol és dalol, Van, ki tehetséget mûvészetbe tölt, Van, ki szívszándékra szép álarcot ölt, Van, ki e világot megvetve szónokol. Hív ábrándok, eszmék, gondok tára vár, Természettől szülten ezerarcúan Tévelygünk e kusza, rövid életen, Hisz itt, a földön minden gyorsan elsuhan, És nem kísér soká a jószerencse sem. Egy marad örökké, mindig: a halál.
5. Nincs megrendítőbb, mint ha az ember meghajlik az ismeretlen alatt. Az események szenvedő részesei vagyunk. Az élet örökös történés; mi csak gyötrődünk alatta. Soha nem tudjuk, honnan csap le ránk hirtelen a véletlen. A katasztrófa és a boldogság úgy köszönt be hozzánk, majd tûnik el, mint a váratlan látogató. Victor Hugo
6. Az öregedés... minden nő örök félelme. Észre sem vesszük, de már régen meghaltunk, mire fizikailag haldokolni kezdünk. Mert harmincöt fölött a nő meghal. Már senki sem kíváncsi rá, alig veszik észre. Láthatatlanná válnak, mint a gyerekek... csak ami gyermekkorban kiváltság, azt felnőtt nőként megélni maga a pokol. S a legrosszabbul azok a nők járnak, akik akkor próbálnak igazán élni, amikor az élet már régen nem körülöttük forog. Amikor már régen kívül kerültek a világ közepéből, s hiába nézelődnek a kör közepe felé, ott már nincs helyük. Kiöregedtek. Persze ebben is a férfiak jártak jól. Egy negyvenes-ötvenes pasi ereje teljében van, a legszebb férfikorban. (...) Az érett férfiaké a világ. Ellenben egy negyvenes-ötvenes nő számára már nem osztanak nyerő lapot a legizgalmasabb szerencsejátékban, amit úgy hívnak: élet.
7. A szerelem valami sorsszerû. Szerelmesek va­gyunk, s egyik nap arra ébredünk, hogy a szerelem elszállt. Még szeretnénk sze­retni, hiszen minden olyan szép volt. Az Én még akarja, de a tudatalatti már nem. Már az sem esik jól, hogy a másik még szeret. Bosszant, hogy ő még szerel­mes tud lenni. Mivel mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szerelem elhal­ványul, ne alapítsuk házasságunkat pusztán a szerelemre. Tartósabb érzésre, a rokonszenvre is szükség van.
8. Álmodozunk, és szédülünk. Úgy érünk földet, hogy igazán el sem hisszük, hogy valaha lebegtünk. A fogadalmakat szétrágja a rozsda. Mégis újra kezdjük. Szívdobbanást érlelünk, kérés nélkül osztogatjuk. Elesünk. Egyedül legvégül mindig elesünk. Átlényegülünk. És valami ismeretlen oknál fogva, hiszünk. Nem bevallottan, de hiszünk. Albert Tímea
9. Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert. Kertész Imre
10. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.