Téma
Csók idézetek
-
Ajkamba szállott pirosló vérem, Hogy közelgő ajkad jöttére érjen, Szemeim körül udvara támadt Királyi csókod kívánt nyomának. Hogy minden vágyad magába vésse, Megnyílott karom lágy ölelése. Szent aranyserleg lett az én testem, Hogy kelyhébe téged szomjún vehessen. S testté lett lelkem, beszédes lelkem, Hogy csókká válva megváltód lehessen. Lesznai Anna
-
A filmekben mindig úgy van beállítva, mintha az első csók lenne a nagy durranás, ahogy az is. Te jó ég, de még mennyire, hogy az! De azt már elhallgatják, hogy micsoda nyomás van az emberen a második csók előtt. Hiszen akkor már rengeteg időd van gondolkodni, és egyre nagyobb várakozással tekintesz az újbóli találkozás elé.
-
A szellő kifújta az arcomból a hajam, a férfi köpönyege hullámokat vetett teste körül, erdők és mezők illatát hozva magával. A vadon és frissen szántott föld aromája; és egy megfoghatatlan, meleg illat, amit jobb kifejezés hiányában férfiasnak neveznék. Nem, még ez sem a megfelelő elnevezés. Olyan volt, mint amikor szerelmesen, vágytól telve beleszagolsz egy férfi nyakába. Az édes illat, amitől a tested megfeszül és a szíved csordultig telik érzelemmel. Ha a parfümgyártók képesek lennének ezt az illatot üvegbe zárni, dúsgazdagok lennének, mert bizony ez a szerelem illata. Laurell Kaye Hamilton
-
Megnézhetjük az összes csókunkat az első pillanattól fogva, hogy először találkoztunk, mikroszkóp alá tehetjük őket, és elég biztos vagyok abban, hogy mit látnánk. Még egy szakértő sem venne észre sok mindent az elsőn, de a következővel elkezdődött valami - számfeletti, könnyedén elpusztítható -, aztán több és még több, míg végül elérünk ehhez, amit még a gyakorlatlan szem is észrevesz. Annak bizonyítéka volt ez a csók, hogy valószínûleg sosem gyógyulunk ki egymásból, de talán meg tudjuk akadályozni, hogy belehaljunk. Maggie Stiefvater
-
Valami olyan van köztük, ami ritka, szép, igazi, szerelem. Olyan, amire sokan vágynak, és annál is többen félnek elhinni, hogy létezik. Pedig ott van ám, dobog a szíve is, csak valahogy mégsem merik megfogni a kezét és el nem engedni. Valahogy időről időre látjuk, talán elkapjuk a kezét, hagyjuk, hogy magával vigyen, de nem hiszünk a mosolyának. (...) Csak akkor maradhat, ha hiszel benne, ha bízol abban, hogy jó helyre visz. De sokan még mindig ott tartunk, hogy nem hiszünk az igaz érzésekben. Azokban, amik léteznek, és rémisztően igaziak. Igen, rémisztőek, mert ritkán látunk ilyet, és felfoghatatlan, hogy bizony megérdemeljük - pedig igen. Csak az jöhet, ami a miénk. Amire megértünk. Ám azt már te döntöd el, hogy mit mersz befogadni. Hogy miről mered elhinni, hogy a tiéd. Oravecz Nóra