Téma
Feleség idézetek
-
Az idegesítő jellemvonások néha őrületbe kergetik az embert, de amint az a személy egyszer csak nincs már ott, éppen ezek a dolgok lesznek azok, amelyek rettenetesen tudnak hiányozni. Túl gyakran izgatja fel magát az ember jelentéktelen dolgokon, és közben szem elöl téveszti, amire viszont figyelni kellene.
-
Arra gondoltam: ez a félelem. Elveszítettem valami fontosat, és képtelen vagyok megtalálni, pedig nagy szükségem van rá. Olyan félelem ez, mint amikor valaki elveszíti a szemüvegét, és elmegy szemüveget vásárolni, és azt mondják neki, hogy a világon mindenütt kifogyott a szemüveg, és most már anélkül kell élnie. John Green
-
A Világegyetem általunk ismert részében nagymértékû igazságtalanság áll fenn; a jók gyakorta szenvednek, a gonoszak pedig élnek és virulnak, s sokszor nem is tudjuk, melyik arcpirítóbb. Ha viszont a Világegyetem egésze igazságos, akkor fel kell tételeznünk egy túlvilági életet, amely kárpótol a földi szenvedésekért és helyreállítja az egyensúlyt. Azt mondják tehát az ily módon érvelők: kell lennie egy istennek, és kell lennie mennyországnak és pokolnak is, hogy hosszú távon igazság legyen. Ez igen különös érvelés. Ha tudományos szempontból néznénk a dolgot, így okoskodnánk: "Végül is csak ezt a világot ismerem. Nem tudok semmit a Világegyetem többi részéről, de - már amennyire lehet bármit is mondani valószínûségi alapon - ez a világ bizonyára jó mintavételnek tekinthető, s ha itt igazságtalanság van, akkor minden esély megvan rá, hogy máshol is igazságtalanság van". Ha kapunk egy láda narancsot, s kinyitva a ládát azt látjuk, hogy a felső rétegben lévő narancsok megromlottak, akkor nem azt mondjuk: "Az alatta lévőknek jóknak kell lenniük, hogy helyreálljon az egyensúly", hanem azt: "Valószínûleg az egész láda egy romlott szállítmányból származik". Bertrand Russell
-
A halál nagy kiegyenlítő. Minden hatalmunk és akaratunk, minden reményünk és vágyakozásunk velünk együtt végül meghal, és sírba száll. Feledékenyen és önző módon menetelünk a nagy alvás felé, olyan dolgoknak tulajdonítunk fontosságot, amelyek nem lényegesek, és csak a legalkalmatlanabb pillanatokban jut eszünkbe, mennyire törékeny az életünk valójában. Érzelmes teremtményekként istenhez imádkozunk, akinek létéről nincsenek bizonyítékaink, vagy zabolátlan hittel, amely ősi halálfélelmünket hivatott elfojtani, arról győzködjük intellektusunkat, hogy igenis létezik túlvilág. Isten könyörületes, isten igazságos, mondogatjuk magunknak, aztán bekövetkezik az elképzelhetetlen: egy gyerek belefullad az úszómedencébe, egy részeg autós megöli azt, akit szerettünk, egy betegség elveszi a hitvesünket. Akkor tehát mit kezdjünk a hittel? Ki tud imádkozni egy olyan Istenhez, aki ellop egy angyalt? Milyen isteni terv igazolhat egy ilyen förtelmes cselekedetet?
-
A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszûkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába. Irvin David Yalom