Ady Endre

Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Úgy van talán: szép a világ s jó, Mi vagyunk satnyák, betegek, Jégfagyos csókokban fogantunk S a fagy a lelkünk vette meg.

Ha hallod durva átkom, Halld ki, hogy szánva bánom Mindet, mi ért, a bántást S mégis máglyára vetlek: Szégyenlem, hogy sorsommal Csipőd ringása bánik: Túlságosan szeretlek.

Hóhérok az eleven vágyak, Átok a legszebb jelen is: Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Áldott kezeddel símogatsz meg, Anyám. Intő szavad még mintha hallanám, Míg rám borulsz S áldott kezeddel símogatsz meg.

"Ha nincsen pénz, ád az Isten!..." - És ilyen volt minden elvünk, Nem gondoltunk soha arra, Hogy a sorssal harcra keljünk. Gazdag szívvel, víg kedéllyel Fittyet hánytunk a világnak, Ölelkező lelkeink tán Nem is itt a földön jártak.

Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok.

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, Ez az élet melódiája.

Az ember szomorú állat s nem mindig azt kapja a csókban, mit keres.

Az ember nagyon szomorú állat, akinek akkor is muszáj néha szeretni, amikor nincs kedve hozzá.

És akármi is fog már jönni, Mielőtt végleg elmegyek, Meg fogom ezt szépen köszönni.

Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott, Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm, S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda, Csak a szivébe láthassak be néha.

Emberség és jóság csak szavak S a meghatott, A megrémült világ nincs sehol S fáj, hogy vagyok S fáj, hogy nem lehetek büszke arra, Hogy ember vagyok.

Be jó lenni és rejtve lenni jónak S nem gyilkos ágyut hízlaló vad ércnek, De a sümpölygő aljak fölött: bércnek.

A legerősebbnek is meg kell állnia egy percre olykor, egy sziklára ülni, s gondolkodni, hogy: hogy, mikor és merre?

Köszönöm, hogy nem tartozom senkinek Másnak, csupán néked, mindenért néked.

Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem.

Mese-zajlás volt. Még élt a Mese S egy tavaszon én valakire vártam. Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam, Parthoz sodort egy illatos mesét, Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat. Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép, Új mese volt ez s az árny csodasápadt. Mindig szerettem árnyat és mesét.

Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből - Úgy mint régen - Fohászkodni, De jó volna megnyugodni.