Ady Endre

Holnap már minden a mienk lesz, Hogyha akarunk, ha merünk.

Unatkozók s halálra-untak, Bolondosan furcsák vagyunk, Fájdalmasak és búcsuzók S milyen furcsán nézzük magunkat S milyen furcsán néznek most minket. Csalódás-kő ránk nem zuhant S mégis sujtódottan, szédülten, Sustorgó ázott-fák a tûzben, Panasszal égünk, lángtalan.

Valami szent, nagy éjszakán Vad nászban megfogant az élet S azóta tart a nász örökké, Minden kis mozgás csókba téved. (...) Szent kéj a csók és szent az élet, A párzás végtelen sora S átok a csók, átok az élet, Ha nincs a csóknak mámora.

Gyermek-szívvel elfelejtem, Hogy csalóka, ámító az őszi fény S hogy engem megcsalt eddig Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok, kinek lelkén Minden napfény, minden sugár átragyog, Eltemetek, elfelejtek Minden sebet, minden régi bánatot.

Minden csókomban meghalok. S ajkaidon kelek újra.

Szemembe nézett s szivéért nyúlt, Az arcomon még most is érzem: A bús csodáknak ligetében Arcomhoz vágta a szivét, Meleg, beteg, szegény szivét.

Most, a gyáva szemérmetlenség Kurjongató, rossz éjjelén, Böcsületére jól vigyázzon Minden nemes szegény legény.

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek, Kínoz a fény és kínoz a harmat, Téged akarlak, eljöttem érted, Több kínra vágyom: téged akarlak.

Ha vad viharban átkozódva állunk: Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ifjú szivekben élek s mindig tovább, Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerû.

A magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomorúságból szabaduljon.

S ha rám dől a szittya magasság, Ha száz átok fogja vérem, Ha gátat túr föl ezer vakond, Az Oceánt mégis elérem.

Óh, jaj, szédülök itt a parton, Óh, jaj, most mindjárt itt leszel, Kérdezlek majd és kérdezel És összecsap két szomju-lélek És fejemet kebledre hajtom. Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.

S míg libeg búsan, szerelemben, Én kikacagom kósza árnyad, Felé fúvok: menj, elbocsátlak.

Maradjon szent talánynak Õ, Maradjon mindig újnak. Véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak.

Mert engem nézett, Mert engem látott. S mert nagyon szeretsz: Nagyon szeretlek S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.

De Tûz és Tûz, én ifjú testvéreim, Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, Az Élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni.

Õrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta.

Szörnyû idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most, és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek hiszem, hogy vagytok.