Ady Endre

Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot, Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyít minden bánatot... Leolvasom sápadt arcodról A rád erőszakolt hitet És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!...

Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.

A barátság és szeretet A két legszebb érzemény; Irántad, kedves barátom, Mind a kettőt érzem én!

Az én útaimon Nem nyílnak virágok, Sötétség vesz körül, Csillagot nem látok...

Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Megbocsáss, ha háborgatlak, Édes jó barátom És hogy becses névnapodon E rossz verset gyártom. - (...) Árasszon el téged az ég Minden szép- és jóval, Ne sóhajts fel az életbe A keserû "óh"-val.

Mi mindig mindenről elkésünk, Késő az álmunk, a sikerünk, Révünk, nyugalmunk, ölelésünk, Mi mindig mindenről elkésünk.

Valahol egy szívnek kell lenni, Bomlott, beteg szegény, Megölte a vágy és a mámor Éppúgy, mint az enyém. Hallják egymás vad kattogását, Míg a nagy éj leszáll S a nagy éjen egy pillanatban Mind a kettő megáll.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket. Nagyobb igaza sohse volt népnek. Hitványabb Nérók még seholse éltek. Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.

Az élet nem tör össze senkit. Mindenkinek annyit ad, amennyit el tud fogadni. Ha nekem majd kevesebbet fog adni, mint amennyit most remélek, az nem lesz igazságtalanság. Kevesebbhez volt jussom és erőm.

Születésnapjára (...) sok mindent kívánhatnék. Pompás hangulaton kezdve, jeles mulatságokat, fényes, új ruhákat, ékszereket le, le az utolsó, rongyos férjig. De jobb, ha mindezt magára bízom: maga óhajtson akármit, ezennel beleegyezem.

A siker, a hír jéghideg, ha a szívünkben senki képe nincs.

A szenvedés is sokat ér, mert én szenvedek, és az én szenvedésemben mellettem őrködik a világot semmibe sem vevő, keserû, büszke öntudat.

A sors - minden kegyetlensége mellett - gondol néha ránk.

Van a világon egy szív, melynek dobbanása egy az enyémmel.

A világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam, s talán egyedüli szerencsém, hogy valakinek ezt bevallhatom.

Az élet minden hullámverése elborít, és újabban egy kínos furdalás okoz pokoli fájdalmat: hátha megérdemlem, hátha a világ jó, s a rossz én vagyok!

Én nem vagyok fellegek közt kódorgó lélek. A romantikát se szeretem. De a mi ismeretségünk az én életem egyetlen s örökké tartó romantikája. Minden szívnek van egyetlen ilyen, de az enyém, a mienk a legszebb.

A mit maga iránt érzek, közönséges szerelemnek nevetséges volna nevezni. Több az egyszerû érdeklődésnél, nemesebb a közönséges turbékolásnál, én azt hiszem, hogy az én szerencsétlen élettragédiám utolsó derûje, egy végső lobbanása az életkedvnek, hogy aztán rohamosan jöjjön a vég: a katasztrófa.

Tragédia ez a mi életünk. Megcsaljuk a környezetünket, megcsaljuk magunkat - s azután még boldogtalanabbak vagyunk.