Ady Endre

Ha a mi lelkünk egymást keresni és feltalálni rendeltetett, ha a mi életünk célja együtt feledni az egész Élet-komédiát, - leljük fel egymást mielőbb! ...addig, míg nem késő. Míg tudunk szeretni és boldogítani.

Nincs már nékem semmi lángom, Egy erős érzés megvisel már, Én már csak a nyugvásra vágyom... S hogy el tudnék akkor pihenni, Ha mindenki rugna, utálna!... Rövid a szívnek ifjusága...

Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek, Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet, Lihegő ajkaim nem átkot szórnának Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Az egek ostromlásán kezdjük, Óh, mint tudunk égni, szeretni! És elkopunk, mint a fatengely, A szívünk egy kiégett katlan, Nincs benne láng: csak pernye, semmi.

Mintha más törvénye Volna a világnak, Nem olyan, mint régen. Nehezebb a bánat... Mint egy titkos erő Uralkodik rajtam, Elnémítja, mikor Panaszra nyíl ajkam.

Aki úgy látja a világot, Mint én - s óh, jaj, magát is benne, Nincs elmúlás, halál, enyészet, Amely annak fájdalmas lenne...

Halál-Úr templomában, Hol tolongva hal föl az Élet, Rettegve, félve hódolok S félek, hogy már tán nem is félek.

Mulás a rendje az örömnek S változás mindig új alakra.

Minden, mi van, szép, friss hajadon, Az emlékek agg-szüzét dobd el S fogd a jelent vígan, szabadon.

Így volt ez itt századok óta: Ezt a zúzott, vert fejû magyart Mindig ütés tartotta, óvta, Vert hencegések, törött álmok Után: még konokabban állott.

Az élet perc, mely folyton lebben. Minden perced bocsásd el csókkal, Kinlódni is kéj a jelenben.

Talán nem is a földön jártam: A nőkben tiszta angyalt láttam, Glória volt fejök felett, Õk hozták földre az eget.

Ki ma nincs, az nem is volt soha, Emlékezni raboknak terhe, Szabad ember felejt s fut tova.

Hajh, gyerekek, jó barátok, Oda szívem reménysége. Tudom jól: a szép napoknak Mindörökre vége, vége... A baráti, kedves körből El kell szállnom, messze szállnom, Mi marad a drága multból? - Fájó szív és kínos álom.

Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.

Március-Isten keresésre Indít ma minden friss szelet: Volt egy ország valaha, régen, Negyvennyolcnak nagy idejében S ez a szép ország elveszett.

Uram, háboruból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem.

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Ki után ájult búval nézünk. Egy régi, kényes, édes dámát, Kegyetlen szépet siratunk, Bennünk sarjadtat: asszony-részünk.