Ady Endre

Elválunk most már. Te is elmégy, én is. Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.

Nem jó kép itt az "őszi napsugár", Mit mi érzünk, nem késő szerelem. A szerelem nem szánalomra vár S te szánalomból érzel csak velem.

Ez volt az utolsó csalódás, A szív utolsó mámora.

Rejtegetem szivem mélyén, Féltve, fájón a nagy titkot: Hogy feledni el nem tudlak, Hogy nem leszek soha boldog!

Ime, megköszönöm neked, hogy vagy, Hogy hallottál valaha rólam S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem: Jól van.

Kezdetben tán nem is hevültünk S mégis: Szép, ócska, vágykódó, jó szivek, Be nagyon közelbe kerültünk.

Ha megszidlak levélben Vagy pimasz fütyölésben Vagy ha másnak kinállak, Hozd szivemhez a szived És sirass, mert hazudok: Tulságosan kivánlak.

S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Sirattalak, nem sirattál, Pártoltalak, veszni hagytál, Mindent adtam, mit sem adtál, Ha eldőltem, nem biztattál.

Nem voltam másé, se magamé, Arám: a hideg Semmi, Nincs jogom, hogy emléket hagyjak És, jaj, nincs jogom emlékezni.

Óh, menni, menni, Óh, élni tovább, Bús kínok alatt Járni, szenvedni, De lenni, lenni.

Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött.

A sors kegyetlen zsarnokunk, Haragja akkor sújt le mindig, Amikor boldogok vagyunk.

Áldott a kéz, amely megadta Ez áldott, édes biztatást, Áldott a szív, mely némán szenved S mégis tud vigasztalni mást.

Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én. Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény. Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat, Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat.

Itt hûvös ősz van. Lehullott már Az első, hideg őszi dér, Lemondani tanít a hulló, Búcsúzó, sárgult falevél... Az én szívem is rideg, fásult, Csak néha sóvárg és beteg... - Milyen az ősz maguknál, édes? Óh írja meg! Óh írja meg!...

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa! Az én világom irdatlan, sötét, Ezer tavasz s ezer tavasz virága El nem zavarja fullasztó ködét.

Lelkem, szívem kitárom a piacra, Túladok én is minden kincsemen... ...De nincs erőm ily nyomorulttá válni, Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...