Alfons Vansteenwegen

Mindenről KELL TUDNI beszélni, de nem feltétlenül KELL BESZÉLNI is mindenről.

Az a hallgatás egyik hátránya, hogy az ember akkor is távolságot tart a párjától, ha nem kerül napvilágra a dolog. Bizonyos elidegenedéssel jár együtt.

Ha (...) olyan helyzetben bukkan fel a féltékenység, amikor valóban fennáll a veszélye annak, hogy az ember elveszti a párját, nincs sok értelme a gyermekkorral és a gyenge énképpel kapcsolatos összefüggéseket firtatni. Ilyen helyzetben teljesen jogos a féltékenység, mert azt mutatja, hogy jelent még valamit a másik. (...) Ebben az értelemben a féltékenység NAGYON POZITÍV.

A kóros féltékenység a féltékeny embernek is nagy tehertétel. Az ilyen emberek olyannyira szenvednek a párjuk elvesztésének képzelt lehetőségétől, hogy rendkívül hevesen reagálnak. Ám azzal, hogy szinte csimpaszkodnak a másikra, éppen az ellenkezőjét érik el annak, amit szeretnének, és így megnő az esélye, hogy tényleg el is veszítik a párjukat.

Azok a párok, amelyek már az elején kikötik, hogy nem kezdenek kapcsolatot másokkal, kevésbé hajlamosak a félrelépésre.

Az ember legtöbbször megbánja az elhamarkodott, hirtelen felindulásból meghozott döntéseit.

A környezet gyakran nagyon nehezen tudja felmérni, hogy mi történik pontosan (...). Mindenkinek sajátos látásmódja van, mivel eltérnek az élményeik, az érzéseik és az értékeik. Senki sem ismeri a teljes valóságot. Ezenkívül mások tanácsaitól nyomás alá is kerülhet az ember ahelyett, hogy nyugodtan foglalkozhatna a saját véleménye kialakításával.

Nem magától értetődő, hogy el kell hagynunk életünk párját - még akkor sem, ha már régóta gondok vannak közöttünk. Mindenekelőtt az a gondolat rettenti el ettől a lépéstől a legtöbb embert, hogy utána egyedül marad. Gyakran a harmadikkal való kapcsolat adja meg azt a szükséges lökést ahhoz, hogy elszánja magát erre a lépésre. Sokan a legnehezebb, de a legjobb döntésnek tartják életükben - az elválási szakaszban jelentkező minden probléma és nehézség ellenére.

A házasságon kívüli kapcsolat miatti válást nagyon meg kell fontolni. Megbízható statisztikák alapján egyértelmû, hogy az esetek csak 15 százalékában (!) lesznek valódi partnerek (házasságban vagy tartós együttélésben) azok, akik miatt sor kerül a válásra.

Ne arról beszélj, amit NEM akarsz, hanem arról, amit akarsz. Például ahelyett, hogy "Nem akarom, hogy olyan gyakran találkozz a másikkal!", jobb azt mondani, hogy "Szeretnék veled több időt tölteni." (...) Ezek a pozitív kérések egy olyan kívánság fordításai, amit az ember nem kényszeríthet ki egyenesen: "Szeretnék számodra érzelmileg a legfontosabb lenni!" Érzelmi állapotot nem kérhet az ember, de egy bizonyos viselkedésmódot igen.

Ha a hûtlenkedő házastárs két év után sem adja fel a házasságát, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy ezt valamikor meg fogja tenni. A tettek ékesebben szólnak a beszédnél.

Vannak olyan külső kapcsolatok, amelyeknél magától csökken a szerelem és az egymásra gyakorolt vonzerő. A harmadikhoz fûződő viszonyok gyakran azért halnak el lassanként, mert a partnereknek nincsenek közös céljaik és közös jövőjük.

A harmadik féllel folytatott kapcsolat legtöbbször krízishez vezet, és alapjaiban inog meg a régi kapcsolat. Nagy a veszélye, hogy maradandó sérüléseket okoz. De nem kell, hogy eddig fajuljon a dolog.

Az is irreális elvárás a megcsalt fél részéről, hogy a harmadik fél iránt érzett érzések azonnal váljanak köddé, és a hûtlenkedő ugyanúgy szeresse őt, mint korábban. A viszony befejezése nem jelenti azt, hogy egy csapásra megszûnnek a harmadik iránti érzések is. Az állandó partner ilyenkor tulajdonképpen attól fél, hogy soha nem fog tudni megbízni a másikban.

Meggyőződésem, hogy újra fel lehet építeni a bizalmat, még akkor is, ha egy kicsit óvatosabbá válik az ember.

Nem lehet egy érzést feldolgozni, ha elfutunk előle, de az sem old meg semmit, ha állandóan rágódunk valamin. Szőnyeg alá sem szabad söpörni az ügyet. Az a legjobb, ha megtaláljuk az egyensúlyt a két szélsőség között: időnként az érzéseinkkel foglalkozunk, máskor meg eltereljük a figyelmünket és mást csinálunk.

Csak akkor sikerül a feldolgozás, ha időnként foglalkozunk a fájdalmas érzésekkel: ki kell bírni, túl kell élni őket, időt kell adni a fájdalom érzésének és megtapasztalásának. Újra meg újra. Nemcsak egyszer, hanem ismételten, amíg a fájdalom alább nem hagy.

Ha az ember megvizsgálja a saját érzéseit, egyértelmûbbé válik, milyen zavarosak és ellentmondásosak is azok.

Soha nem lesz már olyan, mint régen. Más lesz. De ez nem jelenti azt, hogy rosszabb.

Aki igazán figyel a másikra, annak nem kell ugyanúgy vélekednie, egészen másképp is láthatja a dolgokat. (...) Valakit tényleg megérteni annyit tesz, mint tudni, hogy miben értünk egyet, és miben tér el a véleményünk.