Csányi Vilmos

Hiedelem, a megbeszélt képzelet minden emberi tudás alapja.

A természettudós modelljátékait úgy változtatgatja, úgy csiszolja, hogy azok mindig tükröznek valamit a rajta és társadalmán kívüli objektív valóságból. Ez a legfontosabb jellemzője a természettudományoknak. A vallások, bölcsen, nem foglalkoznak a bizonyítással, a hit elegendő és egyetlen feltétele tanaik elfogadásának. A hívő számára érdektelen bármiféle kicsinyes bizonyság. A vallás lényegét, a hit nagyszerûségét zúzná össze, ha hitünket kívülállók idegen feltételeinek vetnénk alá.

Kertet nézni olyan, mint verset vagy novellát olvasni. Az ember mindegyik esetben valakinek az elgondolását nézi, azt, hogy milyen harmóniában találja meg a saját élvezetét és a szépséget.

A tudományt is esendő emberek mûvelik, nem a tudósok különlegesek, hanem az a módszer, amit használnak.

Manapság a fasizmust gondoljuk a világ legszörnyûbb ideológiájának, de ha az ember jobban megismerkedik a spanyol inkvizícióval, rájön, hogy a gyalázat mindig jelen volt a történelemben, csak talán amit részletesebben ismerünk, az jobban fáj.

Belül nem úgy zajlik az egész, mint kívül. Belül nem öregszik az ember. Illetve lehet, hogy olyan is van, aki belül is megöregszik, de annak nagyon szomorú lehet az élete.

Időről időre minden korszakban, minden kultúrában jelentősen megváltozik az, hogy mit érdemes tudni.

A társadalmi problémák technológiai megoldásai sohasem ígérik a befejezést, csupán átmenetet egy másik problémahalmazba.

Látom, hogy mások hogyan öregszenek, én meg nem érzem magamon. Azt is látom, hogy egyre randább pasas néz vissza rám a tükörből, de ezt valahogy megszokja az ember. Pont azért jó, ha van tükör a házban, mert nem döbben meg annyira az ember, mint az, aki csak nagy ritkán néz bele.

Tanítottam orvosokat, tudom, hogy mennyire hülyék (tisztelet a kivételnek). Vannak köztük specialisták, akik tudnak valamit, értenek valamihez: sebészek vagy belgyógyászok, és ha olyan problémád van, és odakerülsz, tudnak segíteni. És vannak az általános orvosok, akik igazából mindössze emberismerettel és pszichés technikákkal dolgoznak: tablettákat adnak, vagy azt mondják, hogy tornázzál, esetleg sétáltasd a kutyát, amit anélkül is megtennél, közben meg fogalmuk sincs róla, hogy voltaképpen mi is a bajod.

A mai kultúra sajnos azt kívánja, hogy mindenki egyforma legyen. Ez a legnevetségesebb dolog!

Régen azért volt domináns egy személy az iskolában, mert megfelelő fizetése, háza, könyvtára, családja volt, egyúttal társadalmilag is egy elismert valaki volt. Amikor a gyerek odament, tudta, hogy ez a híres város híres latintanára, s természetes volt, hogy ettől a személytől elfogadja a tudást. Ma odamegy és a bürokrácia nyomása miatt a teljesen értelmetlen papírmunkával küszködő tanárnőkkel találkozik, akik ugyan szeretik a gyerekeket, de lehetetlen feladatra vállalkoztak. Olyasmit kell nekik megtanítani, amiben nincs dominanciájuk. A maximum, amit tehetnek, hogy szeretik a gyerekeket. Az iskolának az lenne a dolga, hogy domináns tanárok tanítsanak a falai között.

Egy közösségben nincs depresszió, mert a legkisebb bajomban is segítenek. Hol vagyunk ma ettől? Nem nevelik rá a gyerekeket arra, hogy nem csak úgy érvényesülhetnek, ha mindenen és mindenkin keresztülgázolva egyedül uralkodnak, hanem úgy, ha közösen tesznek valamit. Az a jó érzés! Ketten, hárman mindig többre megyünk. Sok minden megjavulna, ha ezt az érzést meg lehetne erősíteni.

A Trabantnak az volt az óriási előnye, hogy autószerelőt csinált az emberből: mindenki egy darab dugóra vagy csőre cserélte a hibás vagy hiányzó darabot, és az autó egy darabig megint mûködött. Így van az emberi szervezettel is - látni, hogy itt is baj van, ott is baj van, de mindenfélével lehet valamennyit kezdeni.

Az orvosokkal való kapcsolataim lényege az, hogy akkor érdemes hozzájuk menni, ha én már kiderítettem, mi is a bajom. Akkor ahhoz kell menni, aki ehhez ért. Itt ez a szemész, aki kiszedi a szememet - ez egyszerû dolog, tudom, hogy mit akar, ő is tudja, én is tudom, megcsinálta. Majd meglátjuk, használt-e.

Régen kételkedtek abban, amit mondtam, vagy vitatták, és vitatkoztunk. Ez jó dolog volt, az ember ilyenkor elemében van, mert érzi, hogy egy vitában tényeket tud felsorakoztatni, érveket hoz, és jó esetben meggyőz. Ez nagyszerû érzés. Most viszont akármit mondok, elhiszik. Nagyon kínos, mert én nem vagyok magamban annyira biztos, hogy ez jólessen. Annak örülnék, ha most is mondanák olykor, hogy vén hülye, az nem úgy van! És persze azt is megmondanák, hogy miért nem.

Mindig mindenki jelen időt akar kiépíteni, ahelyett, hogy egy ívet, egy folyamatot próbálna megvalósítani. Az élet egy láncfolyamat, amely a téridőben zajlik. Szerkezete van, amit fel kéne ismerni. Az ember valami célt akar elérni, hogy aztán, ha ez megvan, akkor csak örülni kelljen neki, és kész, vége. De a valóságban a folyamatok nem ilyen lineárisan mûködnek, azokban nincsenek célok, hanem csak változás van. Állandó felépülés és leépülés, illetve ezek pillanatai. Az egyes időpontok egy-egy szeletét adják ennek a folyamatnak, lehetnek jók vagy rosszak, lehet örülni nekik, vagy bánkódni rajtuk, de mindig gyorsan jön a következő, és egy év elteltével a dolog már teljesen múlttá válik. Annak, aki el tudja fogadni ezt a folyamatjelleget, nagyon könnyû lesz.

Elképzeltünk magunknak egy Jóistent, aki minket az ő hasonlatosságára teremtett. Mi vagyunk a teremtés koronái, Isten kedvenc gyerekei. Tehát mi magunk is istenszerûek vagyunk, majdnem istenek. Hiszen éppen kiválasztottságunk tudata volt az oka annak, hogy megteremtettük őt a magunk hasonlatosságára. Ebből eleve következik az egyedüllét, a kiváltságosság tudata. Ám ha nem vallásos, hanem tudományos alapokról indulunk, akkor semmilyen bizonyíték, következetes elmélet sem igazolja, hogy csak egy helyen jöhetett létre az élet.

Annak idején az is mese volt, hogy egy nap majd tüzet tudunk gyújtani, nem kell a villámra várni. Az is mese volt, hogy feltaláljuk az ­autót. Egy meséből indult el, aztán lett belőle valami. Az atombomba is mese volt, és aztán robbant. Az ember ilyen. A fantáziáját mûködteti, és szeretné megvalósítani, amit kigondolt.

A fantáziának nincsenek határai. Különösen, ha az ember nagyon gazdag, és az összes hülye ötletét rögtön megírja az újság. Ülünk egy barátságos társaságban, iszogatunk, és mindenki mesél gátlás nélkül. Az, aki gazdagabb, hangosabban mesél. És a leggazdagabb a leghangosabb.