Csányi Vilmos

Az ember lényegét (...) az a kettősség adja, hogy a hiedelmek és a gyakorlat kettős birodalmában szabadon kószálhat. Problémái akkor keletkeznek, amikor barangolásai közben megfeledkezik erről, és kizárólag egy istenben, egy filozófiában vagy egy technológiában keresi a végső megoldást.

A miért kérdések mindig a történettel rendelkező rendszerek kapcsán jelennek meg.

A jó mesékre jellemző, hogy mindig van bennük egy parányi igazságmag.

A felnőtt racionális, elemző gondolkodásával szemben a gyerek paralel gondolkodik: bármit magába szív, mindent lát, mindenre emlékszik, de nem feltétlenül képes az élmények szisztematikus feldolgozására. A gyerekkor a rendezetlen, párhuzamos tudásról szól.

Az embernek van egy tudatos része, amelyik azt gondolja, hogy a halál egy természetes dolog. Még megnézek valamit ebben a könyvben, vagy elintézek egy fontos ügyet, aztán meghalok, ez a feladatom még sürgős, aztán jöhet a meghalás. De ez sajnos nem így történik. Hanem úgy történik, hogy az emberrel valami súlyosabb baj lesz, és a végén nagy nehezen hal meg.

Amikor az ember az élettől már csak kellemetlenségekben részesülhet, és ez nyilvánvaló lesz a számára, joga van ahhoz, hogy a saját sorsáról rendelkezzen. A társadalom hipokrita álláspontja az, hogy majd ő dönti el, hogy én meddig szenvedjek, és meddig ne. Ez eléggé fölháborító dolog.

Nem a tudományban hiszek, hanem a gyakorlatban, ha ez talán mulatságos is. Azt a folyamatot tekintem valódi tudománynak, amelynek eszmefuttatásai valamilyen, a gyakorlatban is megfigyelhető eredménnyel járnak. Van elméletünk az atomok szerkezetéről, az elektromos áramról, de ebből csak annyi biztos, hogy égnek a lámpák, forognak a villanymotorok, mûködnek a dinamók. A hozzájuk fûzött elmélet mese, ami folyamatosan változik. Mindig a legutolsó változatot hisszük el, mert ez éppen a legjobb, és ha egy újabb módosítással a gyakorlat is megváltoztatható, akkor a régi elméletet eldobjuk, és a módosítást tartjuk meg.

A modern időkben a televízióval kapcsolatban az a legfontosabb, hogy ismerjük a kapcsolókat: hol lehet be- és kikapcsolni a készüléket, miként kezeljük a csatornaváltót. Ennek birtokában már nézni tudjuk a tévét, és ennyi elég is. Semmivel sem lesz jobb az adás, ha az ember tisztában van a mikroelektronikával is.

A gyerek számára az öregség adottság. Vannak az öregek, és vannak a fiatalok, az ember pedig még azt az összefüggést se látja, hogy a gyerekekből lettek az öregek. Csak felnőtt korában látja az ember, hogy az aranyos, kedves gyerekekből undok felnőttek lesznek és szörnyûséges öregek.

Az embereket nem tanítjuk arra, hogyan bánjanak a memóriájukkal. A memóriát lehet fejleszteni, karbantartani és erősíteni, de el is lehet hanyagolni, akkor azonban degradálódik és minimalizálódik. Ezzel nem törődik senki, sem az iskolarendszer, sem a társadalom. Pedig az embereket meg kellene tanítani arra, hogyan rendezzék el a napi élményszükségletüket úgy, hogy el ne felejtsék.

A dogmákat hinni kell, és a hit egy másik világ, amely csak akkor hat és érvényesül, ha nem próbáljuk kihívásokkal gyötörni.

Én szívesen látnék olyan mozgalmakat, amelyek azt mondják, hogy egy bizonyos életkortól, a nyolcvan év kiváló erre, tessék békén hagyni a drága orvosságokkal és egyebekkel. Ettől kezdve csak fájdalomcsillapítás! Nyilván mindenki szedhet vérnyomáscsökkentőt, meg hasonló ártalmatlan drogokat, amelyek kellenek az élet fenntartásához, ezekkel semmi problémám nincsen. De, ha valaki, tudom is én, rákos lesz vagy egyéb olyan betegsége van, amit csak nagyon drágán lehet kezelni, és sok szenvedéssel jár, ráadásul kilátástalan, akkor én már nemhogy az eutanáziát, hanem a társadalom részéről egy olyan nevelést, szemléletet is támogatnék, ami arról szól, hogy idáig eljutottál, szép életed volt, és ez a szépség most azt jelenti, hogy ne szenvedj, inkább szépen mondj le a kezelésről, és ne szórd fölöslegesen a pénzt az egészségügy alacsony büdzséjéből.

Az ember érzelmi élete annyira nem kézben tartható, hogy aki az érzelmeiről mond jóslatokat, csak azt bizonyítja, hogy abszolút nem ért hozzá.

Nincsen nagyobb bûn a tudományban, mint a csalás, vagy a rossz kísérletezés, és mindennek a kontrollja az ellendrukkerek által elvégezhető reprodukció, amit sûrûn meg is próbálnak. Abból lesz tudós csak, és csak abból, aki ezen a szûrőn is átmegy.

A bölcsészetet nem lehet bebizonyítani, az az elme szép játéka, logikus lehet, de igaz soha.

A társadalomnak mindig meg kellene nézni, mi az, ami lehetséges. A kultúra ebből a lehetőségcsomagból általában valamit kiválaszt, de ha olyat választ, ami biológiailag nem optimális vagy kifejezetten tiltott, akkor a kultúra erőszakot, boldogtalanságot, mindenfélét eredményez.

A hit kialakulásához bizalom szükséges, megbízunk hívő társainkban, és nem keresünk folyton bizonyítékokat, hogy a hit is visszavezethető legyen valamiféle közvetlen tapasztalásra. Hihetünk az emberi fantázia által konstruált csodás jelenségekben is: kísértetekben, boszorkányokban, ufókban, világ-összeesküvésekben, társadalomjobbító vezérben, pártban. Ha efféle hit megjelenik, téves azt képzelni, hogy valamiféle magyarázat, bizonyíték ráébreszti a hívőket hiedelmük tarthatatlanságára. Nagyon ritkán következik be ilyesmi.

A történelemírás nem arról szól, hogy valami tényleg hogyan volt, hanem hogy hogyan kellett lennie ahhoz, hogy most jól érezzük magunkat. Ez egyébként elég röhejes dolog, de így mûködik. És ez az ember egyéni életében is így van. Mindenkinek igazából az a fontos, hogy az adott pillanatban a dolgokat úgy rendezze el, hogy most jól érezze magát, ha éppen szarban van, lehetőleg akkor is.

Manapság az iskolában, ahol a memóriával törődni kellene, úgy gondolják, hogy a memoriter valami szörnyû dolog. Pedig ez olyan, mint az edzés az izmoknak; a memória ugyanúgy tréningre szorul. Ha visszagondolok, hogy mire is emlékszem az iskolából, főleg a memoriterek jutnak eszembe. Veszélyes és hibás dolog volt ezt kínzássá minősíteni. Nemcsak azt kell memorizálni, ami fontos és érdekes, hanem szinte mindent.

A modern globális társadalomban a piaci-technológia mítosz a társadalom tagjait folyamatos versenyre készteti, és csak az eredményt jutalmazza, semmit sem kínál a hûségért. Elveszi a megvalósulás örömét, mert az emberek közötti versenyt állandósítva, mindenkire kiterjesztve nincs olyan állapot, amely beteljesült célnak volna tekinthető. Mindig lesz több, szebb, drágább, újabb.