Cserna-Szabó András

A regények tanulsága szerint igazi szerelem csak kétféleképp végződhet. Mindkettő rettenetes. Házasság vagy halál. Talán még az utóbbi elviselhetőbb.

Ha a világnak vége van, az se baj. Jön másik világ! Napra nap, évre év. Világra világ.

A félelem sárga félhold, kiflivégeivel szúr.

Tûrni kell, tûrni, tûrni, valahogy majdcsak lesz, olyan még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna, meg aztán egyszer mindennek vége van, mert egyszer mindennek vége kell legyen, olyan nincs, hogy valaminek sosincs vége.

Önök is megdöglenek, meg én is. (...) Nem a szabadságért, mint Petőfi, nem a szerelemért, mint Rómeó. Csak úgy. Meghalunk és kész. Senki nem fog túl sokat foglalkozni vele. Jön a villamos vagy a tüdőgyuszi. Mindez nem értelmetlenebb, mint az élet. Semmivel sem kegyetlenebb. Élet és halál ugyanaz a mocskos, aljas tróger.

Önöknek teljesen igazuk van. Nem azért olvasnak, hogy valami nyikhaj leszemetezze Önöket. Arra ott van a feleségük, férjük, gyerekük, kutyájuk. Maguk történetet akarnak. Hogy történjen végre valami. Legalább a novellában, ha már Önökkel nem.

Mind utasok vagyunk, s földi utunk alatt más­ra se vágyunk, mint hogy valaki (mint egy nyílt sebet) ellásson bennünket.

Mégis nagy dolog a világvége, ha csak egyszer van a történelem folyamán.

Egy körtérnek köztudottan nincsenek sarkai, s ha valaki mégis be tud fordulni egy kör sarkánál, akkor az már látszik, hogy itt egy olyan személyről lesz szó, aki nem a hétköznapi logika szőnyegén lépked, hanem valami egészen más szőttesen, ami a valóság és a valóságfelettiség szálaiból egyaránt konstruálva (szőve) vagyon.

A haza nevû kábítószer arra jó, hogy egyik ember belevágja a másikba a szuronyt csak azért, mert más a hazája. Ahelyett, hogy normális emberek módjára meghívnák egymást egy kisfröccsre, aztán továbbmennének.

Minden mocskos érzés édestestvére a szerelemnek: az önzés, az irigység, az uralkodni vágyás, a gyûlölet. Hát hol itt a tisztaság? (...) Nem jó a szerelmet tisztára mosni, mert kimegy a színe.

A vers azért sokkal jobb, mint a próza (...), mert versíráskor a sorokat nem kell végigírni. A próza rabszolgameló. Női dolog. Öregasszonyos. Az öregasszony és az író nem sokban különbözik. Mindkettő egész nap ül a székében és sorokat köt egymás alá. Semmi szabadság. Én a sort ott hagyom abba, ahol jólesik. Ez férfias szabadságot ad. A költő, kérem, az férfi, az író nyámnyila némber. Csak hasonlítsunk össze, kérem, egy Ady Endrét, aki talpig férfi és talpig költő, egy Mikszáthtal, aki nagy író, ám a sok üléstől olyan vastagra hízott, mint egy szakácsné.

Mesében azért rossz lakni, mert az ember örökre össze van zárva azokkal, akik a mesében szerepelnek.

A természetben minden hasonlít valami másikra, (...) az irodalom ezért lehetséges.

A részegség nálam öt stádiumot jelent. Az első a mézédes bambaságé, a másodikban a szomorúság szőröstül-bőröstül fal fel. A harmadik stádium a himnuszé, a bús dallamé, ezt dúdolom, míg lassan át nem csorgok a negyedikbe, mely a könnyeké. Az ötödik, s egyben végső stádiumról nincs sokat mondani: elterülök, mint egy levelibéka, melyen gépkocsi súlyos kereke tiport és porszínû lemezzé aszalódott a nyári aszfalt kigőzölgésén.

Az ember elkezdi utálni azt, amiből csak egy csippenetet kapott, az időt.

Az angyaloknak megvan az a kivételes tulajdonságuk, hogy automatikusan olyanra változnak, amilyenről a beszélgetőtársuk mindig is álmodott.

A bûntudatról nem tudunk semmi bizonyosat, csakis annyit, hogy végtelenül legyengít. Annyira, hogy nincs erőnk ökölbe szorítani a kezünket, lehunyni a pillánkat. Nincs erőnk öklendezni, nincs erőnk kihányni a bûnt magunkból, nincs erőnk arra se, hogy szappannal mossuk testünkről a sárt. A bûnt kéne ilyenkor megtalálni, nincs is olyan mélyen, de gyengék vagyunk, s ha elérnénk, sem tudnánk megmarkolni.

A szépséget sohasem a külcsínben kell keresni, sőt nem is a mögött valahol belül, hanem sokkal inkább valahol felette a magasban.

Az idő, ez a szavábavághatatlan, elnyûhetetlen, lelőhetetlen, elviselhetetlen patak csak folydogál, csepeg, totyog, (...) mert ennek a végtelenfejû és pillanattestû állatnak mindegy, hogy élünk-e vagy épp halunk, mindegy, hogy ki kivel van, csak bandukol, nem tudni, merre, előre vagy hátra vagy körbe vagy helyben, csak az biztos, hogy rajtunk, úgyhogy már mindannyian annyira utáljuk, mint a saját lábszagunkat, nem tudunk előle megszökni, se elbújni, meglépni, hozzánk van kötözve és szaga is van neki, büdös időszaga van, régi boroknak és befőtteknek van csak hasonló, néha megolvad, mint a sajt, néha kemény, mint a bakancs orra, nem baj, ez az idő is jó lesz, ha már nekünk jutott ez a juhtúrónyi idő.