Dean Ray Koontz

Az álom volt. Ez a valóság. Akik nem tudnak különbséget tenni a kettő között, azokat puhára bélelt falú szobákba helyezik, ahol halk szavú, arcukra fagyott mosolyú ápolónők törődnek velük.

Az alvó ráébredt, hogy a világ sokszínû és érdekes, sokkal szebb, mint az álom, amit összetévesztett a valósággal.

Vannak pillanatok, amikor az embernek hinnie kell a gondviselésben. Az események hirtelen felgyorsulnak. Rég elfelejtett ismerősök bukkannak fel, és olyan híreket hoznak, amelyek megváltoztatják az életünket. Jön egy idegen, mond néhány bölcs szót, és megoldja a korábban megoldhatatlannak hitt problémákat. Valóra válnak legmerészebb álmaink. Isten léte váratlanul bizonyosságot nyer.

Vannak dolgok, amelyekkel egyszerûbb olyankor találkozni és olyankor végezni, amikor az ember érzékszervei kicsit bódultak.

Csodálatos, hogy mi mindent képes elviselni az ember a legnyomasztóbb félelem idején, a rémület szorításában, a legnyomorultabb kétségbeesésben is.

Öreg és magányos, ez önmagában is elég rossz. De öregnek és magányosnak lenni úgy, hogy közben az önbecsülését is elveszíti, az már elviselhetetlen.

A végtelen világegyetemben az intelligens életformák potenciális száma is végtelen. (...) Elméletileg a végtelen birodalmában minden létezhet, ami csak elképzelhető.

A nevetés, olykor keserû nevetés védi meg attól, hogy ne hagyjon nyomot rajta a mocsok és őrület.

Akár tetszik, akár nem, egy nagy család tagja. Az emberiség családjáé. Ideges, veszekedős társaság, gyakran téved, sokszor jön zavarba, de olykor nemes és csodálatra méltó, és ami a legfontosabb, minden tagjára ugyanaz a sors vár.

Vannak, akik azt állítják, a szemkontaktus elkerülése jelzi, hogy az állat elfogadja az ember felsőbbrendûségét; ahogy a közember elismeri a királyét. Mások szerint viszont ez azt jelenti, hogy az állatok - Isten ártatlan teremtményei - meglátják az ember szemében a bûnt, és szégyellik magukat az emberiség nevében is.

A tudományos-fantasztikus irodalom alapvetően a remény irodalma.

Nem félt a sötéttől. Attól félt, hogy az emberek mekkora kárt képesek okozni egymásnak akár sötétben, akár fényes nappal.

A valóság (...) általában sokkal kevésbé drámai, és távolról sem annyira színpompás, mint a regények világa. A zavar valószínûleg a rossz megoldási mechanizmusból fakadt, abból, hogy nem a megfelelő eszközökkel igyekeztek rendet rakni, és értelmet adni egy olyan high-tech világnak, amelyben a társadalmi és technikai változás sebessége megijesztette és megszédítette az embereket.

Olyan korban élünk, amikor az emberek szívesebben elfogadják az abszurd összeesküvés-elméletet, mint a tényeket, az egyszerû, megfigyelhető igazságot. Mintha összekeverték volna a valódi életet a fantáziálással.

Vagy kezdődő agylágyulásom van (...), vagy a világ egy bevásárlókosárban kerül a pokol bugyraiba.

Egész életében a józan ész és logika embere volt, sokszor mondta is, hogy ebből van a legkevesebb ezen a világon. Nem rajongott azokért, akik érzelmi és nem intellektuális indíttatásból cselekedtek. Most azonban cserbenhagyta a józan ész, és a logika sem tudta legyőzni ösztönös félelmét.

A világ tele van olyanokkal, akik senkit és semmit nem tisztelnek, tőlünk viszont azt várják, hogy tiszteljük őket, hogy értsük meg a gyilkosokat, hiszen oly rosszul bánt velük az élet.

Ha nincsen erős, elfogadó szeretet férj és feleség, szülő és gyermek között, akkor nincs megértés a nagyobb közösség tagjai iránt sem.

Minden egyes család elsősorban a sajátjait védi és óvja.

Isten nem adni akarja a válaszokat. Azért vagyunk ezen a világon, hogy magunk keressük meg azokat. Hogy saját erőfeszítéseinkből, próbálkozásainkból tanuljunk.