Francois Villon

Mindent tudok hát, drága herceg, Tudom, mi sápadt s mi ragyog, Tudom, hogy a férgek megesznek, Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom, mi a tejben a légy, tudom, ruha teszi az embert, tudom, az új tavasz mi szép, tudom, mely gyümölcs merre termett, tudom, mely fán mily gyanta serked, tudom, hogy minden egy dolog, tudom a munkát, lusta kedvet; csak azt nem tudom, ki vagyok.

Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszuság; úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.

Szomjan halok a forrás vize mellett; Tûzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is számûzött vagyok.

Légy bölcs, légy balga, pap, Laikus, gazdag vagy szegény, Fösvény, tékozló, kicsi, nagy, Úr, paraszt, szép, rút, bûn s erény, Bármily rangú földi szirén, Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár, Hiába: e föld kerekén Mindenkit elvisz a halál.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek.

Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom pályabéremet Mert befogad és kitaszít a világ.

Megölte Ámor fegyvere, Most itt nyugszik e hant alatt. François Villon a neve, És szegény kisdiák maradt. Nem szerzett vagyont ezalatt, Hisz odaadta mindenét, Kenyeret, asztalt, kosarat, Mondj egy imát, az Istenért.

Mint nagy kalap borult reám a kék ég, és hû barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt.

E földi élet nem örök, Bármit mond is a pénzpóca; A halál mindenkit ledöf S ez vigasz némely nyomorúltra.

Az én sorsom élve-halva Ifjat és vént, senkit se sért: Hegyek se előre, se hátra Nem mozdulnak egy koldusért.

A sorsom ellen, Mely bajba ránt minduntalan, Gyenge vagyok és tehetetlen.

Éhségében gyilkol a vad, Embert bûnbe a kényszer ûz.

Szerettem, igaz, s szeretek Ma is: de szívem szomorog, S gyomrom, amelyben ritka vendég A jó vacsora, úgy korog, Hogy nőre nem gondolhatok. No de csókol helyettem az, Aki dús: régi nóta, hogy Megy a tánc, ha tele a has!

Zsebelj és férfit ne kímélj; Foszd ki, akit tudsz, sorra mind: A nő, ha megvénûlt, nem ér Annyit se, mint egy rossz fitying.

Hova lett az ívelt szemöldök? A sima homlok, szőke haj? Nagy szememből a huncut ördög Észtvesztő incselgése? Jaj Áll s orr, mely szoboréra vall, S a pici fül s a többi sorban - Arcom szép vonalaival Ajkaim pirossága hol van?

Így siratjuk a régi jó Időket, szegény, vén banyák, Kuporgva, egy-egy rongycsomó, A gyatra tûznél, mit a fák Kérge s a rőzse ingyen ád... Kora tûz korán ellobog - Szépek voltunk és ostobák! Férfi s nő: ez a sorsotok.

Tiszta arcnak tiszta a tükre.

Tanultam volna, ó, Egek, Ifjúságom bolond korában, Ízlett volna a becsület, Volna most házam, puha ágyam! De én? Az iskola megett Csavarogtam, bitang fiú... Ezt írva, most majd megreped A szívem, olyan szomorú.

Nagyon tetszett, túlságosan, A Bölcs, ki azt hirdette, mint Tudjuk, hogy: "Örvendezz, fiam, A fiatalságod szerint..."; De van tanácsa, mely megint Mást mond, és szavai lerontják A másikat, s ez arra int, Hogy: "A fiatalság bolondság!"