Friedrich Nietzsche

Egy dolog irracionalitása nem kérdőjelezi meg a létét, csak leírja az állapotát.

A hosszas várakoztatás a legbiztosabb módja annak, hogy az embereket fölingereljük és gonosz gondolatok magvait vessük el elméjükben. A várakoztatás demoralizál.

Azok az emberek, akik teljes bizalmukkal ajándékoznak meg minket, úgy gondolják, hogy ekképp megnyerték a mi bizalmunkat. Ez azonban téves következtetés; ajándékozással semmiféle jogot nem szerzünk.

Az ember akár eltitkolja rossz tulajdonságait és bûneit, akár nyíltan beismeri őket, mindkét esetben hiúsága akar előnyhöz jutni; figyeljük csak meg, mennyire megválogatja, hogy ki elől titkolja el az említett tulajdonságokat és ki előtt viselkedik nyíltan, becsületesen.

A tömegekre hatni akarás demagóg karaktere és szándéka jelenleg minden politikai párt közös vonása: az említett szándék okán mindannyian kénytelenek elveiket hatalmas al-fresco-ostobaságokká változtatni, és ekképp festeni őket a falra.

A tömeg nagy emberének receptje könnyen megadható. Minden esetben adjunk a tömegnek valami kellemeset, vagy ültessük el benne a gondolatot, hogy az a valami nagyon kellemes volna, majd adjuk oda neki. De semmi esetre se azonnal adjuk oda, hanem harcoljuk ki nagy erőfeszítés árán, vagy teremtsük meg a nagy erőfeszítés látszatát. A tömegnek föltétlenül éreznie kell, hogy hatalmas, lebírhatatlan akarat munkál. Legalábbis erre a látszatra szükség van. Mindenki csodálja az erős akaratot, mert senkiben sincs.

Aki senkinek sem akar ártani, senkit sem akar megsérteni, az nem biztos, hogy igazságos, lehet, hogy csak félénk.

A részvétteli emberek a szerencsétlenségben mindig segítenek, de csak ritkán örülnek velünk: mások boldogságával nem tudnak mit kezdeni, fölöslegesnek érzik magukat, nem élik már át fölényüket, így még kissé rosszul is érzik magukat.

Ha egy ember túlzott közelségében élünk, akkor úgy járunk, mint amikor a jó rézmetszeteket folyton puszta kézzel fogdossuk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy az összemaszatolt papíron kívül semmi sincs a kezünkben. Az emberi lélek is elkopik végül az állandó használattól; legalábbis a szemünkben kopottnak látszik: soha többé nem látjuk viszont eredeti rajzolatát és szépségét.

Aki mindig azt figyeli, hogyan ítélik őt meg, az bosszankodhat napestig. Mert még a hozzánk legközelebb állók is ("akik a legjobban ismernek") hamisan ítélnek meg minket.

Csak akkor van értelme, hogy a távoli jövőtől elismerést remélünk, ha elfogadjuk a föltevést, hogy az emberiség lényegileg változatlan marad, és minden nagyságot nem csak egy bizonyos korszakban, hanem minden korszakban nagyságnak tartanak. Ez azonban tévedés: az emberiség nagyon gyorsan változtatja a szépre és a jóra vonatkozó ítéleteit.

A házasság akkor igazán jó, ha egyszer elvisel egy "kivételes esetet".

A sajtó hatalma abban áll, hogy minden egyén, aki csak szolgálja, roppant kevéssé érzi elkötelezettnek önmagát. Általában a saját véleményét mondja, ugyanakkor azonban nem mond ki dolgokat, hogy ekképp legyen hasznára pártjának, országa politikájának vagy önmagának. Az efféle vétkek a becsületesség ellen, vagy talán inkább becstelen elhallgatás, könnyû dolog az egyén szempontjából, ám rendkívüli következményekkel jár, mert sokan gondolkodnak és járnak el hasonlóképpen ugyanabban az időben. Mindegyikük így beszél önmagához: "csekélység az egész és mindjárt jobban élek, ha viszont megtagadom, lehetetlenné teszem önmagam". Mert erkölcsileg majdnem közömbösnek tûnik, hogy egy sorral többet vagy kevesebbet ír valaki, esetleg névaláírás nélkül, ám ekképp a pénzzel és befolyással rendelkező ember minden nézetet nyilvánossá tehet.

Hajdan így következtettek: a lelkiismeret elveti e cselekedetet, vagyis ez a cselekedet elvetendő. A lelkiismeret valójában azért vet el egy cselekedetet, mert ezt már régen elvetették. A lelkiismeret ismétel csupán: értéket nem alkot.

A morál pontosan olyan "amorális", mint minden egyéb ezen a világon.

Az idealista: olyan lény, akinek minden oka megvan rá, hogy ne ismerje meg önmagát és elég okos ahhoz, hogy ne akarja megismerni ezeket az okokat.

Ha csak együttérzésből teszünk jót, akkor voltaképpen magunkkal teszünk jót csupán és nem másokkal.

Aki valami nagy dolgot ajándékoz, nem kap hálát érte; mivel a megajándékozott személy túl súlyos terhet vállalt magára az ajándék elfogadásával.

A házasságkötés előtt a következő kérdést kell feltennünk önmagunknak: gondolod, hogy ezzel az asszonnyal egészen öregkorodig jól el tudsz beszélgetni? A házasságban minden egyéb átmeneti csupán, a kapcsolat legnagyobb része viszont beszélgetéssel telik el.

A dolgok rendjét úgy határozták meg, hogy a nőknek mindig igazuk legyen.