Friedrich Nietzsche

A mûvész sohasem mérhető mûve mértékével.

Az emberi lélektan hazugságának tetőpontja, hogy az ember a saját szánalmas mértéke szerint megszabja magának, mi a jó, bölcs, erőteljes, értékes dolog, az eredendő "magánvalóban" - és az egész okozatiságot zárójelbe teszi, amelynek révén valami egyáltalán jó, bölcs, erőteljes és értékes lehet.

Be ne csapjuk magunkat! Az idő halad előre, és mi szeretnénk hinni, hogy minden, ami benne van, előrehalad, hogy a fejlődés előre-fejlődés... a legeszesebbeket is félrevezeti ez a látszat.

Nem a "részvét", a szánakozó együttérzés nyitja meg előttünk a lét és a kultúra legtávolabbi és idegen tájait, hanem nyitottságunk és elfogulatlanságunk, amelyekben semmiféle szánakozó együttérzés (részvét) sincs, hanem száz meg száz olyan dolgot élvez, amelytől régebben szenvedett (fölháborodott vagy ingerült lett, ellenségesen vagy hûvösen figyelt).

A tudásnak és bölcsességnek önmagában semmiféle értéke nincs; amint a jóságnak sincs: először mindig célra van szükség, ahonnan nézve e tulajdonságok értékesnek vagy értéktelennek bizonyulna.

Eleddig minden keresztény stílusú "igazság", minden "jóság", minden "szentség", minden "isteniség" a lehető legnagyobb veszélynek bizonyult - az emberiség még most is ki van téve annak a veszélynek, hogy egy életellenes eszmény tönkreteszi.

Hogy egyáltalán nem lényeges, hogy valami igaz-e, hanem csak hogy miképp hat - az intellektuális tisztesség abszolút hiánya.

Az egyház pontosan az, ami ellen Jézus prédikált és harcolni tanította tanítványait.

A papok és vallások cáfolatának módja mindig csak a következő: ki kell mutatni nekik, hogy tévedéseik már nem hasznosak - hogy többet ártanak, röviden, "erőbizonyítékuk" már nem áll meg a lábán.

A csordaösztön a közepet és a közepest értékeli a legmagasabbra és tekinti a legértékesebbnek: azt a helyet, ahol a többség található; azt a módot, ahogy ő maga is él.

Az ember, az a kis túlfûtött állatfajta, amelynek - szerencsére - lejár az ideje, egyáltalán, az élet a Földön egy pillanat csupán, amolyan átmenet, következmények nélküli kivétel, ami a Föld össz-karakterét tekintve jelentéktelen; maga a Föld, mint minden egyéb csillag, hézag csupán két semmi között, terv, ész, akarat, öntudat nélküli esemény, a legrosszabbfajta szükségszerûség, a buta szükségszerûség... ? szemlélet ellen valami föllázad bennünk; a hiúság kígyója azt sugallja, "mindez biztosan hamis: mivel fölháborít..."

Kételyt ébresztene bennünk egy ember iránt, ha azt hallanánk róla, hogy okokra van szüksége ahhoz, hogy rendes ember maradjon: annyi bizonyos, hogy nagy ívben elkerüljük a társaságát. A "mert" szócska bizonyos esetekben kompromittál; az ember időnként önmagát cáfolja meg egyetlen "mert" szócskával. No most már ha azt halljuk a továbbiakban, hogy az erény efféle aspiránsának rossz okokra van szüksége ahhoz, hogy tiszteletre méltó maradjon, akkor az még nem ok arra, hogy fokozott mértékben tiszteljük. De ő csak megy tovább, eljön hozzánk, és az arcunkba mondja: "Ön zavarja moralitásomat a hitetlenségével, Hitetlen úr; ameddig nem hisz rossz okaimban, akarom mondani Istenben, a büntető túlvilágban, az akaratszabadságban, addig igenis akadályozza erényemet..."

A humanizáció követelménye (amely egészen naivan hiszi, hogy birtokában van a "mi az emberi" képletnek) merő képmutatás, amelynek álcája mögött egészen meghatározott embertípus igyekszik megragadni a hatalmat: pontosabban szólva: egy meghatározott ösztön, a csordaösztön. - "Az emberek egyenlősége": ez alatt a tendencia alatt az rejtőzködik, hogy az embereket egyre inkább hasonlóvá kell tenni egymáshoz.

Az erény bizonyos körülmények között csak az ostobaság tiszteletre méltó formája.

Az affektus, az erős vágy, a hatalom szenvedélyei, a szerelem, a bosszú, a bírvágy: a moralisták ezeket mind ki akarják oltani, kitépni, "megtisztítani" tőlük a lelket. A logika a következő: a vágyak gyakorta okoznak nagy szerencsétlenséget, bajt, következésképpen gonoszak és elvetendők. Az embernek meg kell szabadulnia tőlük: különben sohasem lesz belőle jó ember... Ez ugyanaz a logika, mint az, hogy: "ha fáj egy végtagod, vágd le".

Az önmagunkba vetett hit a legerősebb kötelék és a legértékesebb korbácsütés - valamint a legerősebb szárny is.

A morálok és vallások a legfőbb eszközök arra, hogy az emberből azt alakítsunk, akit csak akarunk.

A papok valamely emberfölötti világ színészei, amelyet igyekeznek érzékelhetővé tenni, akár eszményekről, istenekről vagy megváltókról van szó: ebben áll hivatásuk, erre szolgálnak ösztöneik; a legmesszebbmenő hasonlatosságra is képesek azért, hogy minden a lehető leghihetőbb legyen; színész-okosságuk mindenekelőtt a jó lelkiismeret birtoklását célozza, mert csak ennek segítségével lehetséges igazán a meggyőzés.

Az életnek tévedésekre van szüksége, tévedésekből táplálkozik.

Bátor embereket oly módon beszélünk rá egy tett végrehajtására, hogy azt veszélyesebbnek állítjuk be, mint amilyen.